Labirintus

…
Azt gondoltam ősz van,
de csak a kopasz ágakon
játszadozott a fény,
esőcseppnyi lampionok
szórták sugaraikat
a januári melegben,
alattuk megolvadt a jég,
s megnyílt a föld.
Gyökerek.
Gyökereink.
Mélyen nyúlnak a föld alá,
keszekusza érzelmi labirintussal,
védve létünk Minótauroszát
ki félig ember,
félig bika,
s génjeink alapján
azt gondolhatnánk:
„Na, most itt áll,
őseink legjobbika”…
– gondolhatnánk –
de szemlátomást a valóság
valami mást mutat,
miközben bogozza,
bogozza
az unalom fonalát –
keresve a kivezető utat.
Ismétlődések.
Unalmas ismétlődések,
folyton más köntösben,
vak az, ki nem ismeri fel
unalmas Thészeuszát,
unalmas vak Daidalosszal,
kinek jutalma,
egy még unalmasabb,
még vakabb Ariadné.
A gyökereket elvágni
kell-e vajon,
hogy a beszűrődő fénnyel
csökkentsünk a bajon,
mit génjeink
vagy gyökereink
örökítettek belénk,
vagy szárnyaljunk a fénnyel,
bízva: lesz majd
vagy inkább van,
aki megvéd.
Most válaszolni kéne,
hiszen a „válasz” az,
mit mindenki keres,
s nem költői kérdésként
itt hagyni e sorokat:
– „Nesze semmi,
fogd meg jól!” –
amiből talán egyszer,
még „VALAMI” is lehet.
…

(2022.01.16)
Kép forrása: Pixabay