Art’húr Irodalmi Kávéház

„Azt, ami életünkből ismerős, az ismeretlenség övezi. Ha ez az ismeretlen ismerőssé válna, elviselhetetlen lenne életünk ismert része is.(…) Csak a valódi dolgok válhatnak ismerőssé! S csak az ismerős dolgok kimeríthetetlenek!”

/Pilinszky János/

Léteznek olyan barátságok, amelyek képzeletbeli kézfogásból, ölelésből, egy megmagyarázhatatlan „ismerős vagy” érzésből, legbensőig hatoló lelki-, gondolati közösségből fakadnak; amely azonosságok, furcsamód, akár fordított kópiái is lehetnek világnézetünknek. De érted, érzed, figyeled, hallod a „hangját”, mert hozzád, érted, helyetted szól.

Négy – hozzám ily módon is közel álló – nagyszerű vers-barátomat kértem meg, hogy számukra legkedvesebb verseikből válogassanak, vezessenek bennünket ma. Köszönet érte! (k.m.)

*

Szoó Virág:

Selejtezés

Mint egy poros dobozból a padláson

a törött használati tárgyakat,

válogatja a lelkesen és fájón

elhasznált, múlttá váló szavakat

elméjéből szakadt emlékeiből,

s a kis ablaknyi fénybe emeli.

Döntenie kellene mindegyikről:

megtartsa? Kegyetlenül dobja ki?

A felelősséget kérdezi gúnnyal:

„Én mindig vállaltalak, s megérte?

A lelkiismeret már nem furdal,

ha valami feladat lekésve

elmarad, mert nincs többé szégyenérzet,

magam emészteni értelmetlen.

Teszem, amit még bírok, s nem remélek

elismerést. Kár is késlekednem!”

A kidobott eszme nem puffan nagyot,

szelíden belesimul a porba,

mint alázatos, kopott arcú halott,

nem bánja, hogy életét kioltja

a keserűség. Társra vár a sírban,

tudja, nem ő mulandó egyedül.

A szemcsék között egy újabb szó villan:

az önzetlenség, s a tenyérbe ül.

„Te vagy tán az egyik legnagyobb hazug!

Öngyilkos átok másokért élni!

Ne kellesz!” Dühösen megreccsen a zug,

az összegyűrt álom súlyát érzi.

Előtűnik az őszinteség bátran,

tudva, hogy mindig első helyen áll.

„Úgy hittem benned! Titkot sosem vártam!

S most letaszítlak trónodról, Király!”

A hűség érkezik, pislog aggódva,

látva más sorsát retteg és vacog.

„Nem tudom… de talán hinni jó volna:

veled magamhoz hű maradhatok.

Más nem érdekel! Csak a változásban

megismert világ. Te maradj velem!

Kérdeznélek, s tán segítesz, hogy lássam:

ki vagyok! Ezt kell kiderítenem!”

Meredten néz a következő szóra,

könnyein tükröződik: szerelem.

„Bár elhagytál, én kérlek, válj valóra

valamikor újra! Játssz még velem

éltető szenvedélyt valaki mellett!”

Jönnek záporként mások hiába,

csak térdel, magához szorítva egyet,

valami szörnyű csodára várva.

*

Bánfai Zsolt:

Opera

Mikor operát vezényelsz,

tudatos mozdulatokkal ejtesz sebeket

a zene gömbkaptárában,

melyen keresztül a teremtés

legkifinomultabb inkarnációi tárják

fel önmaguk valóságát –

a fehér vállfákra lüktető tónusokat

álmodsz, vöröslő patakokat küldesz szét

a szövettani terekben, reprodukciók sorozatait

indítod el a születés árkaiban –

hegyeket emelsz, ember előtti időkből

hívod meg a morajlást,

a vízesések földjének minden doboló

barlangját belakod, sziklát ölelsz –

az összes gyűjtőterületet megidézed,

védelemül föléjük égboltot feszítesz, majd

némán várod a beteljesedés pillanatait,

ahol a tudatmezőkön összes eddigi

tapasztalásod hófehérré

egyszerűsödik.

(Nívódíj- Napút)

*

Gróf Tamás Ákos:

Csak öt percet

…

Első lépesek emléke,

a Rózsakerti nyár idilli képe,

görcsös göröngyökön guruló

gumitalpú léptek –

persze mindez, csupán

fekete, fehérben.

Trükkös kis tolvaj, az idő –

konstatálod magadban –

jövővel kecsegtet, s talán,

emlékezetes múlttal jutalmaz.

Mint, egy komisz kis kéjnő,

ki kedvére kényeztet,

majd, mikor megunta,

évekig élet’len éheztet.

Elveszi fiatalságod,

pénzed, erőd,

egészséged –

emberi mivoltod.

Mindened.

Órádra nézel.

Csak öt percet adj még.

Az eszmélés percében,

kérleled, könyörögsz,

s megadnál mindent –

ami még belőled megmaradt.

– Szerettél? – kérdi az idő,

a tenyeremen hordoztalak.

– Végig markodban tartottál.

És én… én, nem hittem neked,

csak eltékozoltalak:

Csak öt percet adj még.

Az úton lévő vándor is,

egyszer csak megpihen,

sutba dobja bakancsát,

elmélyül a semmiben,

hallgatja,

ahogy botladozik szíve legbelül:

Csak öt percet adj még! –

s zokogva, elcsendesül.

Időhöz simulnál, könnyes szemekkel,

bambulnád a vigaszt nyújtó

másodperceket, töredékeket,

az érzéketlen végtelent.

Ám súlytalan szavak ezek annak,

ki nem méri önmagát,

ki térben elveszni képtelen,

s magára nem nyitja – önmaga ablakát.

Csak öt percet, csak öt percet adj még!

Már nem baj, ha hazugság,

csak szép legyen,

nem baj, ha igaz,

már úgyis elhiszem,

nem baj, ha kerek

és nem szögletes,

nem baj, ha nem fontos,

csak néha lényeges.

Ne ragozd hát tovább,

ez elmédnek gyötrelme,

mint pusztába kiáltott szónak,

talán, annyi az értelme.

Csak még egy utolsó pillanat,

kérlek, csak ennyi hadd jusson!

Egy kaparós sorsjegyen nyert álom,

örökre ennyi lesz jussod.

S az idő, mint kámfor illan,

hátra hagyva egy testet,

majd az álom újra indul,

amit, reggel tör meg a vekker.

Csak öt percet adj még.

*

Kemecsei Gyöngyi:

Egyszerű szerelem

mikor álltunk

a homokozóban

elég volt csak

hogy meghúzd a hajam

s én máris szerettelek

tiszta és egyszerű szerelemmel

később a padban ülve

nyugtáztam nevünkben

a közös kezdőbetűt

s ez elég volt hozzá

hogy vakon szeresselek

tisztán és egyszerű szerelemmel

majd melletted fekve órákig

néztem hogyan lüktet

vállgödrödben a pulzusod

s közben csak szerettelek

tiszta és egyszerű szerelemmel

nincs meg a pillanat hogy

mikor mosódtak össze

a feketék és a fehérek

az igenek és a nemek

s hol épültek belém a filterek

egyszer csak úgy ért a reggel

hogy együtt ébredt

a vágy a kételyekkel

s a forró teám felhígult

az ismeretlen félelemmel

már nem láttam benned magam

meghúznád még egyszer a hajam?