Őszi színekbe bújó érzelem,
szél gyantáz húrt egy hangszeren.
Bús dallamát kettőnknek szórja szét,
Hallod? Lassan kúszik felénk.
A szerelem szép gondolat,
átélni csupán egy pillanat.
Múlt sebek oldódnak benne fel,
könnyeket magában rejtve el.
Szív dobbanás mesél, míg hallgatod –
befőttes üvegbe zárod – rá egy feliratot
karcolsz: „Ezek Mi voltunk”,
akárcsak emberi mivoltunk.
Celofánja reszket kezedtől,
mintha erre készültél volna –
már kezdettől.
Téli álomra ítélsz, spájzod fényt nyel,
én, meg az üvegen át nézem,
ahogy kandalló előtti hűlt helyem,
átveszi egy forró tea a tűzhelyen.
Bár, szikrázó fények játszanak,
mégis érzed, hogy nem vagy önmagad.
Az idő, mint átlapozott képregényt,
befőttes üvegbe zárta velem együtt:
a reményt.
…
(2025.11.07)
Kép forrása: pixabay