mosolyuk mögött

…
sokszor nem mondják…
csak néha, ha fáradtak
és legtöbbször csak akkor,
ha nap végén bágyadtak…

sokszor, fel sem tűnik,
mikor – csak hallgatnak,
csendjük sem üresség,
leginkább fájdalmak
rejtőznek csendjükben,
kimondatlan féltések,
visszafogott szavak,
néha kivetített érzelmek,
amiből jónéhány akad…

kibogozni sem könnyű,
gyerekként, meg szinte lehetetlen,
meggyötört arcukon
a szeretet – szerintük – szeretetlen…

aztán csak kiáltanak…

valamit…
hogy most már: elég!

hogy vegyük már észre,
az életük, nekik is nehéz,
egyben tartani mindazt,
ami lassacskán szétesik,
miközben mindenhol azt látni,
hogy csak a trendi,
a tökéletes,
a minta anya létezik…

megküzd ő magával,
a hétfejű sárkánnyal,
háborút vív érted,
magával a sátánnal,
hogy ne legyél flegma,
se böszme, se értetlen,
melyeket legtöbbször,
senki más nem lát,
és ez sem csak véletlen,
még, ha úgy is tesz,
hogy minden rendben van,
belül, ö is, mint mindenki –
magában: bizonytalan…

hogy mire van szükségük?

lehet, ez örök talány,
ha felnősz, és boldog vagy –
csak ennyit mondj:
köszönöm anyám!
…

(2025.05.03)
Kép forrása: Pixabay