Zsiga#42

Előszó

A galaxis tele van nagy történetekkel: csaták, forradalmak, hősök- lézer vagy fénykarddal (amik, mindig vita tárgyát képezik), hősök, akik csillagrendszerből csillagrendszerbe vándoroltak, hódítottak vagy épp valami sötét gonosz erőtől mentették meg az univerzumot…
Ez nem az a fajta történet.

Ez a történet nem a fénysebesség bajnokairól, nem a kozmikus hadvezérekről és nem a világmegváltó felfedezésekről szól. Legalábbis nem ezt terveztem.
Ez a történet egy fekete lyukról szól. Egy morgós, túl sok kávét ivó, a kozmikus forgalmat gyűlölő, kicsit magányos, kicsit zsémbes fekete lyukról, akit a hivatalos nyilvántartások szerint Zsiga#42-ként ismernek.

Ha most felteszed a kérdést: „Mi izgalmas lehet egy fekete lyuk életében?”, akkor hadd áruljam el – rengeteg.
Ütközések, pletykák, dorbézolás, másnaposság, terápiás ülések, meg minden olyan hétköznapi dolog, ami egy fekete lyukkal megeshet. Mert, igen… még a fekete lyukak is belekeveredhetnek saját árnyékaikba.

Ez a könyv nem ígéri, hogy megment téged az univerzum végzetétől, sem azt, hogyha megosztod tíz ismerősöddel, akkor az univerzum megjutalmaz végtelen bőség szarujával, de még csak azt sem, hogy akkor legalább lesz tíz ismerősöd. Nem fogja felrobbantani a csillagokat sem, legalábbis nem szándékosan.
De ha szereted a színes, kissé túlzó, csillagporos történeteket, akkor kapaszkodj. Mert Zsiga#42 kalandja épp most kezdődik – és bármi, ami az útjába kerül, könnyen eltűnhet… szó szerint.

Szia.
Zsiga#42 vagyok.
Igen, az a Zsiga. Az a fekete lyuk, akiről a pletykák szólnak… vagy legalábbis szóltak, amíg mindenki el nem úszott mellőlem.

Őszintén? Nem tudom, mit vársz egy fekete lyuktól. Hogy lenyűgöző kozmikus csatákban szerepeljek? Hogy galaxisokat nyeljek el, miközben mély, filozofikus gondolatokat osztok meg?
Hát… nem.
A legtöbb napom arról szól, hogy kerülgetem a kozmikus forgalmat, próbálok eljutni kedvenc kávéautomatáig, anélkül, hogy valaki nekem csapódna, és közben igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a kerületi „mélységi versenyeben” megszégyenítsenek.

Ez itt az én történetem.
Nem azért mesélem el, mert hős vagyok. Hanem mert… nos, a fekete lyukak ritkán írnak könyvet. (Technikailag amúgy sem írtam. Inkább meghajlítottam a teret úgy, hogy ez a könyv létrejöjjön. Hosszú történet, egyszer majd elmesélem.)

Ha maradsz, megismerheted történetemet, és megtudhatod, miért kerültem „terápiás fekete lyuk medencébe”, hogy rájöjjek: mit is jelent fekete lyuknak lenni, amikor mindenki más hőst játszik az univerzumban… miközben én csak próbálom nem elnyelni a fél csillagrendszert, túlélni a napokat.

Szóval… üdv a gravitációs mezőmben.
Ne aggódj, amíg olvasol, nem nyellek el.
Valószínűleg.

Az űr legmagányosabb fekete lyuka

Az életközépi válság nem kopogtat, csak belép. Persze senki sem tudja mikor, mivel senki sem tudja meddig él. Talán ebből a szempontból mindegy is. Vagy így, vagy úgy, de mindenkit utolér és ez alól az egyetemes törvény alól a Szivárvány-spirál Galaxis lakói sem lehetnek kivételek. Ebben a fény- és zajtengerben hömpölyög főhősünk, Zsiga#42 – hivatalosan ezen a néven nyilvántartott fekete lyuk, informálisan viszont csak „az a morgós gömb”,  ahogy errefelé mindenki ismeri. Már aki ismeri.
Egy szimpla egykedvű kedd reggelen csatlakozunk főhősünkhöz, aki épp kedvenc kávéautomatájához közelít, a Szivárvány-spirál Galaxis legzsúfoltabb csillagrendszer-kereszteződése felé, ami ma reggel úgy kavargott, mint egy kozmikus bolhapiac, ahol mindenki egyszerre próbál eladni, venni, lopni és menekülni. Az átjárókapuk villództak, a kapszulák dudáltak, a holografikus reklámok pedig harsányan követelték, hogy:

„IGYÁL TE IS TÖBB SÖTÉT ANYAGOT!”.

– Ez a hely egy katasztrófa… túl sok a csillag, túl kevés a tér, és mindenki úgy hajt, mintha ingyen lenne a fénysebesség – motyogta, miközben lassan a gravitációs sáv felé sodródott.

Aztán csatt.

– Hé, te! Nem lehetne egy kicsit kevesebb gravitáció, vagy legalább egy bocsánatkérés?  – egy pimasz, vörös törpe minden figyelmeztetés nélkül belé ütközött, olyan lendülettel, hogy a környék is beleremegett.
– Na ne, már megint egy kis nyomorék, aki Schumachernek képzeli magát, de nem bírja a gravitációt! – mordult fel, és nevetett gúnyosan egyszerre, amire a többi áthaladó azonnal az ellenkező irányba fordította fejét. (Mert aki látott már fekete lyukat duzzogni, morogni, az tudja, hogy abból a duzzogásból, morgásból bizony helyi vákum lesz, és senki nem akarja a reggel gondosan elkészített frizurája összeborzolódjon emiatt.)

Zsiga megpróbálta helyreállítani a méltóságát, és a kedvenc kávéautomatája felé vette az irányt. A galaxis ezen pontján, a kávé nemcsak forró volt, de állítólag finom is és elkészítés közben az automata, a kávé hosszához mérten verset vagy haikut is szavalt – ez volt az egyetlen luxus, amire Zsiga mindig szakított időt.

Ma már semmiben
nem vagyok olyan biztos,
a semmiben sem.

– hangzott az automata Hobby Gilda, a Csillag Születik idei felfedezettje, üdvöskéje hangján, a maihaiku bölcsesség, miközben épp kivenni készült volna a „Mély Sötét Merülés” fantázia nevű, amúgy kedvenc feketéjét, amikor egy elsuhanó csillagszóró-kapszula lökéshulláma felborította a gravitációs teret.
A kávé a bögréből lassú, elegáns ívben kúszott felé, majd a képébe csapódott, mintha személyes bosszút akarna állni, a ma reggeli késésért.
– Eh, ez még nem is a rosszabb rész… – morogta, miközben a koffeines pára lassan körbe lengte. – A rosszabb az, hogy senki meg sem kérdezte, élek-e még, vagy csak megint egy új, forró horizontot nyitottam.

Ideje sem volt bele bambulnia a végtelenbe, mire felocsúdhatott volna, újabb problémája akadt: a szomszédos kerület „trendi” fekete lyuka – nagyobb, ismertebb, mindig nyitott (legalább három irányban) és elviselhetetlenül beképzelt – elhintette, hogy Zsiga igazából felszínes, „nem elég mély” és ez, az amúgy sértő kritika visszhangja szinte már arra késztette, hogy magába roskadjon. Ez az érzés rányomta bélyegét mindennapjaira.
Azt, hogy a galaxis lakói lassan elúsznak mellőle, – mintha valami kórós kór, fekete himlő lengené körbe az auráját – már megszokta.
– Fekete lyukként nem csak az számít, mennyire vagy sötét… – mormogta –, hanem hogy képes vagy-e magadhoz vonzani valamit. Meg amúgy is, nekem legalább nem kell három irányban szivárogni, hogy népszerű legyek.

A nap többi része a megszokott unalomban telt, aztán este egy hirtelen gravitációs ugrás teljesen felborította a forgatókönyvet. Zsiga#42 beleütközött egy csillagszemüvegbe – ami több kreditbe került, mint amennyit egy kisebb hold ér –, és ripityára törte.
A törmelék visszahullott belé, és a belsejében egy apró, kvantumfényes szingularitás kezdett nőni. A környék lakói azonnal „őrültnek” vagy „elkóborolt entitásnak” kezdték csúfolni.
– A legrosszabb, hogy már én sem értem, mi zajlik bennem… – sóhajtott, és amikor azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet, egy meteor-ügynök beperelte „közösségi tér akadályozása” miatt. A csillagközi bíróság, egy épp arra suhanó közhivatali feladatokat is ellátó üstökössel tudatta vele az ítéletet, aki mindössze ennyit mondott:
– Nem vagy elég ismert, nem vagy elég nyitott. Nem vagy közösség építő.

Ez volt a végső csillagpor-csepp.

Pár nap múlva, egy – a fekete lyukak számára fenntartott – rekreációs medencében (igen, ez tényleg létezik, és „terápiás célra” , így van bejegyezve a csillagközi bíróság szabadalmi hivatalában cf534-968-42 lajstromszámon) ült, és a végtelenbe meredve az alábbi konklózuióra jutott:

– Ha nem változtatok, örökre elnyelnek a saját árnyékaim…

Ha az univerzum rád mosolyog

Másnap reggel Zsiga#42 ugyanazzal a kozmikus lassúsággal úszott a kávéautomatához, mint minden nap – csak most feltűnt neki, hogy a galaxis mintha összeesküdött volna a nyugalom érdekében.
Sehol egy pimasz kis űrhajó, se műhold, ami nekivágódna. Sehol egy újabb fénysebességgel terjedő pletyka. Még a reklámok is úgy tűntek, mintha visszafogták volna a hangerőt.

Ez már önmagában gyanús volt.
Egy fekete lyuk életében a „minden rendben” pontosan olyan, mint egy vörös óriás a zöldséges standon: természetellenes, és nagy valószínűséggel fel fog robbanni.

Zsiga egy ideig próbálta minden érzékével kémlelni a közelgő katasztrófát, de a csendes űr csak egy unott „meh”-et sugárzott vissza. Talán a tegnap esti gondolatok? Vagy tényleg létezik univerzális szinkronicitás, ami éppen most üzen neki?

– Ha az univerzum rád mosolyog – morogta magában –, néha érdemes visszamosolyogni rá.

Így sodródott el a galaktikus pláza mínusz huszadik szintjére, a „Kozmikus Önsegítő Könyvesboltba” – egy helyre, ahol a könyvek lebegtek, mint túl ambiciózus halak, és a filozófia meg a józan ész nyílt szócsatában próbálták túlkiabálni egymást a számukra felűállított ringben.

Zsiga lassan körbetekintett, majd belemarkolt egy könyvbe, ami udvariasan visszacsúszott a kezébe (ugyanis itt a könyveknek itt saját akaratuk volt).

– „Hogyan engedd el a csillagokat, amiket már nem tudsz megfogni”… Á, ez túl spirituális.
– „A pszichés titok, amellyel bármit bevonzhatsz, amire csak vágysz”…Heh, ezt már tanítják is?
 – „Hogyan érheted el a legmagasabb rezgési állapotot [Vonzz többet]”…Nyilván ez a második fejezet, moguloknak.
– „Ami a tiéd, az előbb-utóbb megtalál. Ne aggódj feleslegesen.”…Hogy hová tart ma a tudomány?
– „Fekete lyukak és a befelé tekintés”… Ez túl szimpla.
– „Meditáció a végtelenben, vagy hogyan ne nyeljünk be mindent”… Na, ez már majdnem jó.

És még vagy tízezernyi ezekhez hasonlatos ostobaság, bocsánat okosság, ami csak ara várt, hogy valami szétcsúszott galaxisivadék magáévá tegye. Mármint a tartalmát. Ekkor, mint egy fényreklám, ami túl sok koffeint ivott, egy világító üstökös suhant mellé. Farokfénye olyan intenzíven csillogott, hogy Zsiga egy pillanatra megkérdőjelezte a saját sötétségét.

– Ha komolyan gondolja – kezdte az üstökös –, van egy különleges hely a galaxis másik végén. Ott kezelik az olyanokat, mint te, bocsánat, ön, izé maga: nem túl fényes, de mély és néha túl nyomulós gravitációval.

Zsiga nem tudta eldönteni, hogy ez bók vagy diagnózis, de mindenesetre jegyzetelt magában.

Később, otthon, a lebegő kanapén, ahol a kényelmet az adta, hogy sosem tudtad pontosan, melyik irányban van lefelé, a kanapé rései közé becsúszott kozmikus telefonja megcsörrent.
Miután elő kutatta a készüléket, a kezében magától szétnyílt és egy ismeretlen szám villódzott a kijelzőjén, amit jobb napokon fel sem vesz, de most valahogy, mintha érezte volna, nincs értelme tovább várni. Felvette.

– Igen, tessék… – morogta.

– Üdvözlöm, ez a Fekete Lyuk Pszichoterápia – szólt a vonal túloldalán egy mély, nyugodt, enyhén hullámzó hang. – Itt nincs túl nagy nyomás, csak épp elég ahhoz, hogy változzon valami.

– Mi a…Változás? – kérdezte gyanakodva Zsiga. – És ha nem akarok változni? A világűr amúgy is olyan tágas, hogy van hely benne mindenkinek, még a változatlannak, a változatlanoknak is.

– Önnek igaza van. Az űr tágas – felelte a terapeuta –, de még a legnagyobb fekete lyuk sem nőhet végtelenül. Időnként kell egy kis tisztulás.

Majd a vonal elcsendesedett. Zsiga, a telefon képernyőjét bámulta, de a mondatok ott maradtak, körbe-körbe keringve tudatában, mint egy pletykás kisbolygó, ami nem hajlandó eltűnni a látóhatárról.

Úgy érezte, ezzel a hangulattal a fejében már majdnem kész áll arra, hogy megtegye az első lépést… vagy sodródást… egy teljesen új gravitációs pálya felé.

Zárt ülés, végtelen mélységgel

A tegnapi telefonhívás követően, a már hetek óta kínzó érzés, hogy valami biztos nincs rendben, most elcsendesült. No persze nem teljesen tűnt el, és nem is minden, inkább, mintha átvette volna a kínzó érzések helyét a szokásos egzisztenciális fekete lyuk-melankólia, nem az a mélyebb, sűrűbb fajta, inkább amolyan kicsit kozmikusabb fajta üresség.
Aki ismerte Zsigát, tudta, hogy korábban bármikor, amikor felfalhatott egy egész csillaghalmazt, az feldobta a teljes napját, mit napját, hónapját, de most… most semmi.
A szupermasszív szíve körül egyre szorongóbb lett a gravitáció.

Aztán egyszer csak beugrott valami. Pár hete, miközben épp egy rozoga aszteroidabárban szürcsölgette a kékes fényű kvarkfröccsét, a csapos – egy félig elpárolgott vörös törpe – odahajolt hozzá:
„Hallottam egy terapeutáról. Nem sima pszichológus, hanem Csillagközi Coach. Elég jó hírű a magányos égitestek körében. Elvileg még egy neutroncsillag is sírva ölelte meg, miután kijött tőle.”

Zsiga először kinevette. Egy fekete lyuk terápián? Abszurd.
Aztán rájött, hogy az életében eddig minden abszurd volt: a saját születése, a fény utáni vágyakozása, sőt az is, amikor véletlenül lenyelt egy komplett bolygórendszert, csak mert „korgott a gyomra”.

Így hát rászánta magát.

Először is ki kellett töltenie az Űrközi Pszichoterápiás Igénybejelentő Formot (ŰPIF-42), amiben olyan kérdések szerepeltek, mint:

• „Milyen típusú anyagot nyelt el legutóbb?”
• „Van-e allergiája a sötét energiára?”
• „Mennyire hajlandó önként elengedni dolgokat?”
• „Voltak-e sötét foltok a múltjában?”

Meg ehhez hasonlók. A papírmunkát egy apró, ideges kvantumkobold intézte, aki minden mondat közepén eltűnt, majd egy másik idősíkról tért vissza, és újrakezdte az adatok felvételét. Ennél macerásabb dolgot elképzelni sem tudott volna.

A rendelő felé vezető út sem volt egyszerű:

• Át kellett haladnia a Bürokratikus Meteorrajon, ahol minden kődarab pecsétet rakott az irataira meg persze iktató számot is.
• Majd kikerülni a Panaszkodó Aszteroida-övet, ahol minden szikla arról panaszkodott, hogy túl hideg van, túl meleg van, vagy túl kevés figyelmet kap a Naprendszertől. Elég lehúzó egy társaság.
• A végén pedig át kellett kelnie egy Gravitációs Árapály-örvényen, miközben egy szabadnapos kvazár megpróbálta eladni neki saját, kézzel gravírozott képeslapjait.

Amikor végre odaért, egy ajtó helyett egy lassan kinyíló eseményhorizont fogadta, amin keresztül belépve hirtelen megszűnt minden zaj, és helyette csak halk, végtelennek tűnő neutrínó-susogás hallatszott.

A folyosó végén egy felirat lebegett a semmiben:

„Plazma Elvira – Csillagközi coach,
kozmikus önismeret, fekete lyukakra specializálva.
Nálunk minden problémád eltűnik… néha szó szerint.”

A rendelő már első benyomásra otthonosnak tűnt neki, olyan volt, mint egy lassan párolgó fekete kávé – csak itt a kávé maga az űr volt, és a gőz helyett lassan úszkáló neutrínók lebegtek a semmiben.
A falakon – már amennyiben a végtelen sötétnek falai lehetnek – lebegő képek mutatták a világegyetem legismertebb relaxációs helyeit: fekvőspirál-galaxis, hűsítő pulzárpart, és egyetlen felvétel egy szupernóváról, ami állítólag „önismereti szünetet” tartott.

A terapeuta, a hatalmas Csillagközi Coach, egy régi, bölcs kozmikus anomália volt – egy ősi neutrínófelhő, akinek a jelenléte egyszerre nyugtatta meg és zavarta össze az embert… vagy fekete lyukat.

– Üdvözlöm, Zsiga#42. Épp időben érkezett. A nevem: Dr. Plazma Elvira, Csillagközi Coach. Tudom, hogy Ön nem egy átlagos páciens. De pont ezért is van itt.

Zsiga kissé összehúzta gravitációs mezejét, mintha kabátját igazítaná.

– Egy neutrínó felhővel beszélni… hát, hogy is mondjam, ez az új szintje a kozmikus magánynak.

– Nézze, itt senki sem ítélkezik – lebegett közelebb a felhő. – Csak figyelünk. És segítünk megtalálni, hogyan ne nyelje el a gravitációja saját magát. Foglaljon helyet. Az asztalon talál papírt és ceruzát. Mivel ez az első alkalom, kezdjünk valami könnyű egyszerű teszttel. Halott már a Cirkuláris rajztesztről? A feladat egyszerű, körökkel ábrázolja saját magát és a számára fontos entitásokat (például bolygókat, csillagokat, esetleg galaxisokat).
A körök mérete, egymáshoz való távolsága és elhelyezkedése jelképezi az érzelmi közelséget, távolságot, fontosságot vagy hatalmi viszonyokat. Ha készen áll, kérem, jelezze.

– Készen állok, kezdhetjük.

– Rendben, akkor első, egy egyszerű feladat lesz, rajzolja le, milyennek látja Önmagát.

Zsiga megfogta a ceruzát, a papírlap fölé hajolt, és  keresztül döfte rajta a ceruzát, mely azonnal galaxis körüli pályára állt. Felnézett és bamba mosollyal a terapeuta döbbent arcát kémlelte, hátha ki tud olvasni belőle valami titkos információt a teszt sikerességét illetően.

– Nahát, hogy elszaladt az idő. Mára végeztünk is. Jövő héten ugyan ebben az időben, ugyan itt találkozunk.

Önszippantás és belső üresség

 
A Fekete Lyuk Pszichoterápia váróterme nem volt tipikus. A belsőépítész, aki barterben Dr. Elvirának dolgozik a kezelések fejében, minden héten valami új designnal kápráztatja el terapeutáját. Az e heti ötletei alapján, komótosan a plafonon kering egy meteoritcsillár, mely kellemes, megitt félhomályt ad, a falon egy rózsaszín kézzel írt tábla hirdeti:

„Kérjük, hagyja a gravitációját a bejáratnál”.

Az egyik sarokban egy gőzölgő kvazár-lámpa csendesen párologtatja önmagát, a padlón pedig valami furcsa csillagközi szőnyeg hullámzik — mintha egy félrecsúszott féregjáratot próbálna eltakarni.

Zsiga már ismerősként lépett be. A múltkori ülés óta eltelt időben megpróbált önálló fejlődést elérni, de az univerzum törvényei (és a saját gravitációja) ismét keresztbe tettek neki. Miközben leült a lebegő kanapéra — ami minden pácienshez alkalmazkodott, kivéve hozzá, mert őt azonnal elkezdte beszippantani — Dr. Elvira már a jegyzeteibe mélyedt.

Dr. Elvira:
– Üdv újra, Zsiga#42! Hogy telt a hete?

Zsiga:
– Próbáltam megélni a jelent. Tudja, azt a nyavalyás  itt és mostot… de nálam az itt is megszűnik, és a most is, amint átlépik az eseményhorizontomat. Amúgy is azt érzem, mintha folyamatosan elhalványulnék.
Ezért inkább beleengedtem magam az ürességbe.
Elkezdtem olvasni egy galaxis-coach könyvet: „Vonzd be a rezgéseket, ne csak a fényt!”
De egy oldalt se tudtam végigolvasni, mert minden betű belehullott a szingularitásomba.

Dr. Elvira:
– Értem. Talán inkább a minimalista szemlélet felé kellene elmozdulnia. De ne feledje: a teljesség nem az, ha mindent elnyel – hanem az, ha meg tudja különböztetni, mi az, ami elnyelhető és mi az, amit el kell engednie.

Zsiga#42:
– Ez mély… vagyis… szó szerint az vagyok.
Elgondolkodtam azon, amit a múltkor mondott a horizont-önismereti tréningről. Kipróbáltam egy kvantum mindfulness online kurzust.
Az oktató egy foton volt, aki szerint: „Csak akkor létezel, ha megfigyelnek.”
Erre megkérdeztem:
– És ha nem figyelnek meg?
– Akkor te csak statisztikai valószínűség vagy.

Dr. Elvira:
– Ez egyfajta kvantum-Zen. A nemlétben való elhelyezkedés paradoxona. Mit érzez ezzel kapcsolatban?

Zsiga#42:
– Az identitásom… instabil. Hol kozmikus erő vagyok, hol csak egy asztronómiai ijedtség.
A pozitív gondolkodással is próbálkoztam:
„Ma nem elnyelni akarok – ma csak téridőt ölelni.”
Aztán véletlenül mégis beszippantottam egy holdat.
Később bocsánatot kértem tőle…
…de nem tudom, hallotta-e vagy, hogy még létezik-e.

Dr. Elvira (jegyzetel):
– Lehet, hogy érdemes lenne dolgozni az érzékenyítő gravitációján. Mit szólna egy energetikai terápiához? Pl. planetáris tapping, vagy egy érzékeny bolygók belső gyermek-meditációja?

Zsiga#42:
– Inkább próbálnék kapcsolódni. De nem megy.
Ha valaki közelebb jön, egyből átlépi a határaimat.
Szó szerint. A határaim fizikailag se értelmezhetők.
A Galaktikus TikTokon azt mondták, tedd láthatóvá az Univerzumnak azt, amire vágysz, amit szeretnél, mintha már megvalósult volna.
Elkészítettem. Most ott van egy galaktikus vision boardom, tele fotókkal: párkapcsolat, önelfogadás, és egy bolygó, aki nem csak akkor figyel rám, amikor már nincs visszaút.

Dr. Elvira:
– A határok nélküli lét is lehet tudatos. Csak lehet, hogy nem a bevonzás az Ön célja, hanem a bölcs elengedés. Talán Önnek nem is kapcsolódnia kell…
…hanem csak lennie, mint egy kozmikus memento mori, csak sötétebb ruhában. Szerencsére ez Önnek testhezálló.

Zsiga#42 :
– Ön szerint… én is megérdemlek szeretetet? – kérdezte szipogva, miközben kávéskanalával galaxisokat kavargat.

Dr. Elvira:
– Hát, izé… Ön mindent elnyel, de úgy vélem, e miatt az apróság miatt még nem szerethetetlen.
Talán Ön a legmélyebb ölelés, amit az Univerzum valaha kínált.

Zsiga egy darabig csak csendben örvénylett Dr. Elvira szavai után. Az egész galaxisban talán nem volt még ilyen mondat, amit egy fekete lyuk ennyire ízlelgetett volna. „A legmélyebb ölelés…”, ízlelgette magában, miközben kifelé sodródott a terápiás központ lassan forgó, csillagporos kijáratán.

A hazavezető űrfolyosón három meteorzászlóalj köszöntötte udvariasan — vagy csak pánikszerűen kerülték el a pályáját, nehéz megmondani.  Annyira belemerült „A legmélyebb ölelés…” „gondolatába, hogy egyáltalán nem szippantott be semmit, ami szokott vagy szokatlan volt. Csak merengett. A kozmikus üresség ilyenkor pont olyan volt, mint egy nagy, nyugodt, fekete puding. Pedig, mint tudjuk, a puding próbája az evés.

Otthon – ami igazából csak egy komfortos gravitációs mélyedés volt az Androméda peremén – bekapcsolta a háttérhorizontját, hogy egy kis kozmikus zaj szűrje ki a gondolatait. Nem segített. Dr. Elvira mondata újra és újra felbukkant: „Nem vagy szerethetetlen.”

Ez a kifejezés valahogy furcsán melegítette a szingularitását, amit eddig csak kvazárok tudtak megtenni, de azok mindig túl harsányak voltak.

Az éjszakát (ha lehet így nevezni a fekete lyuk életében) azzal töltötte, hogy próbált elképzelni egy ölelést, amit adhatna valakinek anélkül, hogy a másik örökre bent ragadna. Ez nehezebbnek bizonyult, mint ahogy várta.

A következő ülés reggelén — vagyis amikor a közelben lévő pulzár rákacsintott háromszor — felkészült: ma őszintén fog beszélni a vágyairól. Talán.

Első lépés a változás felé

 
Zsiga lassan, csigalassan, de méltóságteljesen érkezett a terápiás központba, mintha csak egy fekete lyuk divatbemutatón, a kifutón vonulna végig. Ma eltökélte, hogy nem csak a téridőt, hanem a saját érzéseit is (már ha van neki ilyen) megnyitja. Dr. Elvira már várt rá, jegyzetfüzettel, kvantum-kávéval és azzal a furcsa mosollyal, amitől még a gravitáció is elbizonytalanodik egy pillanatra. A belsőépítész a váró falán lévő táblán kicserélte a szöveget:

„Senki nem lát át rajtad, csak önmagad”

Zsiga#42:
Nem tudom, hol végződöm. Már mindent is elnyeltem: bolygót, fényt, sőt egyszer egy romantikus pikniket is… mégse vagyok teljes!

Dr. Elvira:
Lehet, hogy nem is az a baj, hogy sokat nyel el… lehet, hogy inkább az, hogy senki sem lát át magán.
Szó szerint. Mert hát… esély sincs a fotonokra.

Zsiga#42:
A múlt héten próbáltam nyitni a külvilág felé…
Aztán valaki rám kiabált, hogy ’ne gravitálj már rám ilyen kétségbeesetten!

Dr. Elvira:
Szerintem kipróbálhatnánk egy önismereti naplóírással. Vagy legalább egy horizont-önismereti tréninggel.

Zsiga#42:
Jó ötlet. Bár amit leírok, azt is azonnal elnyeli a semmi…

„Amikor az önismeret belenéz a többiekbe – és visszabámul valami furcsa.”

Dr. Elvira (nyugodtan):
– Értem. Az előző ülésen beszéltünk a szorongásaidról, a belső húzásról, meg arról, hogy kicsit mindenki túl közel van… vagy túl messze.
Ma szeretnék egy kicsit másra rákérdezni.

Zsiga#42 (görnyedten):
– Már megint érzékenykedjek?

Dr. Elvira:
– Inkább… figyeljünk.
Mikor érezted utoljára, hogy valaki pontosan úgy szenved, ahogy te?

Zsiga#42 (hosszú szünet után):
– Sosem.
Mindenki csak csillog meg forog, én meg… nyomok.
Nem panaszkodom, csak hát… tudja. Fekete lyuk vagyok. Nem a társasági spirál.

A terapeuta halkan felizzik, majd körberajzol Zsiga#42 köré egy lassú, füstszerű energiakört.

Dr. Elvira:
– Talán itt az ideje, hogy lásd: mások is küzdenek.
Nem csak mások, hanem hozzád hasonlók.
Akik eltérnek, súlyosak, zajosak, remegnek…
De mégis… vágynak a változásra.

Zsiga#42:
– Ez valami… többfős terápia lenne?
Én egy csoportban? Más űrlényekkel? Fura bolygókkal?
Mik lesznek még ott?
Társfüggő szupernóva? Sarkosított törpebolygó? Kommunikációképtelen üstökös?

Dr. Elvira:
– Igen.
És egy nagyon sértett hold is, akinek a pszichés árnyéka erősebb, mint a saját fázisai.

Zsiga#42:
– (felnevet)
– Ezt azért megnézem.

Dr. Elvira finoman becsukja az energialapú jegyzettáblát, és lassan Zsiga#42 felé fordul. A fekete lyuk épp egy mély, gravitációs sóhajtással szippantja be a szőnyeg egy sarkát.

Dr. Elvira:
– Látom, hogy most is dolgozol magadon. Tényleg. De van valami, amit egyéni terápiában nem tudunk megadni, sem igazán jól megoldani.

Zsiga#42 (matt hangon):
– Mi az? A remény? Vagy egy határozott térkoordináta rendszer? Esetleg az ananász feltét egy pizzán?

Dr. Elvira (mosolyog):
– Tükrözés.
Nem arról van szó, hogy egy másik fekete lyuk megért – hanem hogy rájöjj: minden kozmikus test sérült – egy kicsit vagy nagyon.
És ha együtt vagytok, akkor a gravitáció nem csak húz, hanem össze is tart.

Zsiga#42 (óvatosan):
– Most akkor komoly? Csoportterápia?

Dr. Elvira:
– Pontosan. Neutroncsillag, gázóriás, széttöredezett aszteroida, terraformált exbolygó…
Nekik is van sebük. Nem fognak megjavítani téged, de megláthatod bennük önmagad másik verzióit.

Zsiga#42 (halk morajjal):
– És ha én… behúzom őket?

Dr. Elvira:
– Akkor újra megvizsgáljuk a határkérdést. De addig: próbálj meg keringeni mások körül, ne csak elnyelni őket.

Zsiga#42 (kis szünet után):
– Rendben. De csak ha van kávé, a kedvencem. A galaxisplazma kezd unalmas lenni.

Dr. Elvira:
– Lesz. Meg keksz. És egy laza, de érzelmileg biztonságos gravitációs tér.
Üdvözöllek… a Galaktikus Csoportterápiában.

Mindenki egyért?

Dr. Elvira lebegő rendelője, ahol a téridő pálmalevélként hajlik meg a polcok alatt, egy szempillantás alatt átalakult és az eddig, a váróteremben lévő páciensek beszivárogtak a rendelőbe.

Dr. Elvira:
– Üdvözöllek benneteket a Galaktikus Csoportterápiában. Ha megengeditek a közvetlenebb légkör megteremtése érdekében tegező hangnembe váltunk. Ez így mindenkinek megfelel? – mindenki egyhangúan bólintott belegyezése jeléül, majd a terapeuta folytatta – Megkérnék mindenkit, hogy pár szóban, röviden mutatkozzon be.

Teri:
– Akkor kezdeném én, hiszen a hölgyeké az elsőbbség. Teri vagyok, egy terraformált exbolygó. Úgy döntöttem, hogy már nem akarok senkihez alkalmazkodni. Amúgy egy elhagyott szatellit-farmon ültetek új növényeket. A pólómon lévő felirat szerintem önmagáért, vagyis önmagamért, azaz önmagamról beszél:
„Lakható? Talán. Elég? Az biztos.”

Gábor:
– Akkor folytatnám. Gábor vagyok, gázóriás. Egy közösségi hangfürdőt vezetek. Ha most figyeltek, kiengedem a szeleket és egy hangot fogtok hallani a háttérben:
„Tessék, végre egy férfi, aki tud levegőt venni!”

Nóri:
– Nóri vagyok, neutroncsillag. Folyton azt érzem, hogy egyre kisebb leszek. Szó szerint.
Az utóbbi időben sikerült felfedeznem a meditációt. Nem azért, hogy eltűnjön a belső üresség, hanem hogy ne legyek robbanékony. Lassan pörög, de higgyétek el, mindenki észrevesz.

András:
– András vagyok, mint láthatjátok aszteroida. Szétszórt vagyok, és sokszor nehezemre esik, összeszedi magam – darabonként.
Emiatt gyakran állok új pályára, noha az nem mindig tökéletes, viszontnem is vágyom rá, hogy valaki más körül keringjek.

DRACO-M7:
Spiráljait kitárja a galaxis pereméig érnek.
Nem kér figyelmet.
Csak fényt. És abból van neki elég.
Egyik pillanatról a másikra átmegy egy másik dimenzióba, majd visszatér. Sosem eltűnik, csak továbbmegy vagy átalakul.

Zsiga#42:
– Zsiga vagyok, sötét, mély, mindent elnyelő. Szeretem a kávét, a kedvenc kávéautomatám verseket szaval, míg elkészíti az élet legsötétebb főztjét. Hadd illusztráljam:

Három szín – FEKETE

FEKETE vászonra akarok festeni,
fekete festékkel,
fekete legyen a téma,
feketére fagyott dérrel.
Fekete legyen rajt minden,
minden apró részlet,
s legyen fekete az érzés,
fekete bölcsességgel.
Az illata, fekete legyen,
FEKETE titkokat rejtsen,
mint feketére satírozott sorok
egy fekete versben.
És a mélysége,
a mélysége is FEKETE legyen,
mely az értelmét kiemeli –
mikor a fény
megcsillan – a szemlélő szemeken.