Nem csak ÉNIS

…
Érzem a jelenlétet.
Érzem, ahogy
libabőrként futkos
testemen a suttogása,
ahogy összehajlanak
szellőben az ágak
és muzsikál léptem alatt
az elmúló valóság.
Nem rohanok.
Néha oldalra pillantok,
jön-e valaki mellettem,
és néha, néha hátra tekintek,
hogy lássam az utat,
amit már megtettem.
Az erdő,
körbeölel,
gondolatmentesen
lépdelek a kövek
és gyökerek felett,
bár a tempó –
mint ahogy a szél is –
változik,
s a szélcsendben
áttörni készül a napfény
a leveleken.
Árnyékok furcsa tánca,
performance kezdődik
az elmúlással,
amihez színpadot alkot az avar,
s a szereplőket csak is az látja,
ki nyitott szemmel,
és szívvel
néha napján az erdőt járja.
Érzem a jelenlétet,
miközben talpam alatt
egy korhadt ág reccsen,
s reccsenése
visszhangzik még
az előttem álló –
elmúló – másodpercben.
Egy kaptató következik.
A kaptatók
néha meredekek,
csúsznak, tesztelnek,
hol senki nem járt még előtted,
de a csúcsra érve
emlékké színesedik a zordság,
keménység,
és bátran kiáltod világgá:

Megcsináltam ÉNIS.
…

(2021.10.02)
Kép forrása: saját