Életművészet

(a Valós történet című írás folytatása, harmadik része, az első részt itt, a második részét – Segítséget nyújtani címmel – pedig itt olvashatjátok, mindenképp azt javasolnám, hogy összefüggések megértéséhez az előző részeket is olvassátok át, bár kétségtelen, hogy részenként is akad mondanivalója)

Az előző írásomban a „Minden úgy jó, ahogy van” konklúzióval summáztam soraim. Nehéz elfogadni, tudom. Még néha nekem is. Pár évvel ezelőtt Károlyi Zsuzsa írta nekem (nem biztos, hogy szó szerint vissza tudom idézni), hogy az élet legmagasabb szintje – a művészi megnyilvánulás. Persze jogosan feszegethetnénk azt a kérdést, hogy valójában mi számít művészetnek, mitől művész a művész stb. Valójában minden művészetté válhat, ha úgy kezeljük – legfeljebb a megítélésé nem lesz homogén. Mit is jelent, jelenthet ez? Az én esetemben például a költővé válást a költészet vagy az írás, mint önkifejező eszköz használatát a megnyilvánulásokra. Nem attól válok költővé, hogy verseket írok és a gondolatokat rímekbe, hasonlatokba, metaforákba vagy egyéb költői eszközök segítségével a végeredménnyé formálom. A költői lét számomra teljesen mást jelent. Nem a versekről szól, még csak nem is a versek tartalmáról, – bár kétségkívül közük van a gondolatokhoz- hanem az alkotásról a megnyilvánulásról, magáról az alkotói folyamatról. Írhatok én akármennyi verset, nem fogok költővé válni csupán azért, mert verseket írok. Lázár-Horvát Zsuzsa költőtársam búcsúztatóján az alábbi sorokat osztottam meg a jelenlévőkkel a költőiséggel kapcsolatban.

Egy költő olyan dolgokat is megismerhet, melyek csupán a valósággal kialakított költői kapcsolaton keresztül tárulnak fel, és néha, bizony – csak neki. Költőnek lenni – életmód. Az élet szeretete, az élet tisztelete, bizalmas kapcsolat magával az élettel.

Hogy miért?
Talán Jordán Tamás mondta – „a költőknek két témájuk van: vagy Istennel beszélgetnek vagy a szerelmükről. Az önmagunkkal folytatott párbeszéd is Istennel lefolytatott beszélgetésnek minősül”. Ismerős? Az előző részben is utaltam erre. Személy szerint úgy gondolom, hogy a legnagyobb művészet (bár a legnagyobb jelzőnek nem sok értelme van ebben a kontextusban), az élet művészet. Az már szinte másodlagos dolog ebből az aspektusból, hogy miben fejeződik ki. Mint már írtam az előző részben, mindenki más és más, így az önkifejezés eszközei egyénileg eltérőek lesznek, lehetnek. Az a rész megint csak másodlagos, hogy az alkotások maguk, az önkifejezés által megnyilvánult „végtermékek” milyen fogadtatásra találnak. Ha szerencsénk van, többen tudják értelmezni, többen tudnak azonosulni vele, így szélesebb körben talál pozitív fogadtatásra. Ha fordított helyzet áll elő, nyilván a fordítottja fog megtörténni. De, igazából maga a fogadtatás, semmit nem tud hozzátenni, sem pedig elvenni magából az alkotásból, sem az alkotóból. Pedig rangsorolunk, mérünk, elemzünk és mindezt közzé is tesszük. Ez kicsit kisebb művész, ó, ő bizony nagyon nagy művész, arról ne is beszéljünk mert egyszerűen csapnivaló, ez meg itt, hát, hogy is mondjam, ez itt rendszer ellenes, fabatkát sem ér, de az a másik, az keresztény nem zsidó jó ember, mert templomba jár, mindig köszön, tisztelettel beszél másokkal, másokról, na, az az igazán igazi művész stb.

Hogyan váljunk, válhatunk életművésszé? Egyáltalán akarunk-e saját létünk, életünk művészévé válni? Vagy minden úgy jó, ahogy van?

Sajnos anélkül, hogy rájönnénk kik is vagyunk valójában nem lehet. A csavar az egészben még csak most jön, mert választ kívülről, másoktól erre a kérdésre nem fogunk kapni. Persze illetnek jelzőkkel minket, sőt, mostanában inkább talán úgy fogalmazunk, hogy tükröket tartanak felénk, elénk, de ha egyszer is kipróbáltál már két tükröt egymással szembe fordítani és értelmezni a látottakat, azonnal rájössz, hogy ez is csak egy tévút.

Akkor egyáltalán létezik-e válasz erre a kérdésre? Létezik-e valami más, amit az ember megismerhet, amit képes felfogni, abból, ami megfoghatatlannak hívunk? Létezik-e bármi is az elmén kívül, vagy az elmén túl?

Delphoi jósdán ez a felírat állt: Gnóthi szeauton – Ismerd meg önmagad.Gondolom mindenki ismeri a történetet, hogy amikor a delphoicától jóslást kértek, állítólag csak annyit mondott: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is!

De akkor mi az elme, mi az, ami ennyire meghatározza azt, aki vagyunk, akikkel azonosítjuk önmagunkat?

Úgy tapasztaltam, hogy maga a puszta létezésünk megelőzi azt, amit elképzelni, gondolni vélünk önmagunkról. Mint már írtam, ne akarj kész válaszokat, mert olyan nem létezik. Vizsgálódj, kutasd, keresd, de csak akkor, ha ehhez van kedved. Tedd fel a kérdést. Vajon mit fogsz találni, ha az elmédet elkezded keresni? Nem találsz semmit. De ne hagyd abba, vizsgálódj tovább. Figyeld meg a gondolataidat – honnan jönnek. Egyik pillanatban még veled vannak, a következő pillanatbán már hűlt helyük. Jön a következő, a következő és a következő gondolat, állítólag napi húszezer körül átlagosan.  Tünékeny jelenségek, nem állandóak, persze vannak visszatérő gondolatok is de az elménk csupán ezeknek a jelenségnek a gyűjtőneve. Még maga az „elme” kifejezés is csak egy megnevezés, ami maga is egy gondolat. Ha elkezded figyelni magad, láthatod, ahogy a gondolatok benned a semmiből hogyan bukkannak fel.  Láthatod, ahogy ezek a gondolatok szépen egész tudás halmazzá állnak össze benned, önnönmagaddal, a világgal és másokkal kapcsolatosan, amiből a cselekedeteid, a beszéded és a megnyilvánulásaid is erednek. Hirtelen létrejön valami, vagy valaki, aki mindezt magáénak hiszi, én ez és az vagyok, én így és úgy gondolom, az a másik ilyen és olyan stb. De itt még ne hagyd abba, ne állj meg, csak vizsgálódj tovább. Egyszer csak az egyik pillanatban ráébredsz arra, hogy te vagy az, aki mindennek a tudatában van. De itt se állj még meg, keresd azt, aki vagy ami az én-gondolata előtt is létezik. Ha figyelsz egy fajta tér, üresség érzete jelenik meg benned. Az elme ravasz, rögtön ezt az érzetet is birtokba akarja venni. Ez az én ürességem. De ne csinálj semmit, csak figyelj, maradj megfigyelő. Addig figyelj, míg csak a puszta lét érzete marad. Nos ez az az állapot, ami az elmén túlra mutat. Ez az a csend, amiről oly sokan csak beszélnek, nem bukkannak fel gondolatok, nincs elme mozgás. Mit tapasztalsz? Azt, hogy itt vagy, totálisan, itt vagy a jelenben.  Magad is érzékelheted, hogy ebben a térben a keresés is csak egy gondolatból született meg, egy cselekvésre késztető mechanizmus része, mint ahogy az előző részben a szannjászín című versben ezt megírtam. Szerencsés esetben a keresés itt abba marad, mert már tudatában vagy, hogy a figyelmed az, ami mozog, mozgásban van. A lényeg, hogy észleld magadban azt, ami megelőz mindent, minden gondolat megszületése előtt is ott van. De, figyelj, mert az elme nagyon ravasz jelenség, mert még maga a vizsgálódás lehetősége is csak az elme által jöhet létre, mint ahogy az én esetemben is a versek megszületése írása sem működhet elme nélkül.

Életművészet.

Kapcsolatba kerülni önmagunkkal, a valódi lényünkkel igazi művészet. Szerencsés vagyok, hogy írásaimon, verseimen keresztül is kifejezhetem mindezt, hiszen ebben az esetben a költő, olyan dolgokat is megismerhet, melyek csupán a valósággal kialakított egyedi (költői) kapcsolaton keresztül tárulnak fel, és néha, bizony – csak neki. Költőnek lenni – életmód. Az élet szeretete, az élet tisztelete, bizalmas kapcsolat magával az élettel. Egy verssel fogok ismét búcsúzni és köszönöm, ha elolvastad.

(2022.11.22)

Mivégre e vacak szavak

…
Összesimul a rendszer
az őt táplálóival,
elcsépelt fogalmak kerülnek helyükre
vagy épp kukába, a kántálóikkal.
S, mit tehet egy költő?
Kell-e vajon szólnia?
Vétkesek közt, cinkos-e ha néma?
Vagy legyen a csönd, tüntető záloga?
Váljon-e jelzőfénnyé?
Világítson-e másoknak?
Simogassanak-e szavai,
vagy legyen tükre, kispolgároknak?
Csak a szépről írjon?
Vagy írjon valót is?
Legyen minden sorában,
túlzás nélkül egy katarzis?
Használjon-e mű szavakat,
a legtöbb közérthető helyett?
Érti-e majd a „köz”, helyenként,
hogy “az a” gondolat, vajon mit jelent?
Van-e felelősége
a leírt szavakért?
Vagy a leírt szavak,
felelnek majd önmagukért?
Merjen-e ostorozni, lázadni ha kell?
Szűköljön, csaholjon, nyüszítsen,
vagy összeszorított fogakkal
a máshogy gondolkodókon segítsen?
Vagy inkább dacoljon?
Ússzon együtt az árral?!
Húzzon magára mundért,
közönyzubbony által?
Járjon-e penge élen,
jobbra, balra legyeskedve,
szolgáljon-e csak “egy házat”,
júdáspénzzel kereskedve?
Formáljon-e kritikát?
Adjon-e szabályt az illemnek?
Van-e szabad választása,
ha részese a mindennek?
Ha meg részese,
mivégre e vacak szavak,
félrímek és metaforák,
ha úgyis, csak megosztanak?
Ha valaha is költő lennél,
vessél inkább önként szelet
vagy dobd nagy ívben egy kukába,
a közhelyes költő nevet!
…

(2021.05.02)