Kőszórás

…
A szavak, csak szavak.
Hallhatjuk sokszor,
e közhelyes frázist,
s olykor emésztgetjük is –
jelentsen ez bárkinek, bármit.
Mintha elménk,
mély fekete üregként,
nyelné a kimondott szavakat,
melyek lecsúszva
hallójárataink kacskaringóin,
már csak elhalni képesek,
amint a számukra tulajdonított
jelentés és hangsúly közt lévő
érzelmi szakadékba zuhannak.
Ám, csak zuhanás közben,
szabadesés állapotában érik el –
a lét, valóban elviselhetetlen
könnyűségét.
Majd szétterülnek a mélyben.
Megkövülve.
Apropó: kövek.
Van, hogy a formáját szeretjük,
vagy a mintáját, színét,
van, hogy a kicsiket zsebre rakjuk…
a „kő levesnek”, meg az ízét.
Van, aminek sosem látszik az erezete,
s van, hogy valami egészen meglepő
csodát rejt a belseje.
Az egyik, csak simán üreges,
a másik meg úszik a vízen.
Némelyik, ragyog, csillog
vagy csak úgy csinál, mint aki pihen.
A kövek, valahogy mindig
fontos szerepet kapnak életünkben,
bár tudjuk jól,
néha sosincs elég,
hol fegyverként használjuk,
hol építettünk, sőt,
gyakran falakat emelünk –
közénk, és más embertársunk közé.
A kint és bent – ilyenkor
teljesen elmosódik…
mint, mikor a levegő
az esőt leföldeli,
s vannak múlt fölé rakott kövek,
amik egy élet emlékét elfedik.
Talán,
néha, csak dobálózunk,
ha nem is őszinte haraggal,
s azt hiszem kimondható,
hogy egyre gyakrabban
találunk célba:
kövekkel, szavakkal.
…

(2025.04.10)
Kép forrása: Gróf Lili