a díjátadó
*a díjátadó
Már délben eljöttem a munkahelyemről, hogy délután négyre felérjek Budapestre. Nem sokat készülődtem, pulcsi, farmer, tornacipő – mert szeretem – és irány a Nagy-falu. Péntek van. A kocsiban már azon agyaltam, hogy tuti a délután dugóban fogok ülni, és tuti, hogy el fogok késni, pedig, mint mindig, időben elindultam. Gyorsan átnyomom a CD zenéjét rádióra, hogy meghallgassam a hírek után az Útinform jelentéseit (végül is, néha hasznosabbak mint a wazze). Na tessék, az Erzsébet híd előtt aszfaltoznak, az Árpád híd felé lezártak egy sávot baleset miatt, a Váci úton torlódás…fasza. Mielőtt még eldurrant volna az agyam, jött a mentő ötlet, és máris jobb kedvre derültem tőle. Nem kell más, mint a Kelenföldi P+R be lerakni a kocsit, metróra szállni, és gyalog elmenni a helyszínig. Annyira megörültem az ötletnek, hogy majdnem teljes hangerőre tekertem a kedvenc számomat…uhhh…de jó, dübörög a basszus, majd szétrázza a kocsit, a rendszámtábla zörgése behallatszik, így egy kicsit, visszavettem a hangerőből. De tényleg csak kicsit. Jön az érdi emelkedő, aztán a sorral együtt becsorgok a P+R parkolóig, kb. gyök kettővel. Jó döntés volt. Három óra van, megveszem a jegyet, aztán irány a föld alá. Szeretem a metrót, olyan mintha egy hatalmas kígyó gyomrában utaznék. A legtöbb utas unalmas arccal nyomkodja a mobilját. Elképesztő, tíz emberből nyolc a telefonjára van rávakulva. Ezen egy percre elgondolkozom, és azon, hogy mennyire megváltoztunk, mennyire a személyes világunknak érezzük a digitális valóságot, mintha a Mátrix című film valóban itt játszódna, bennünk, körülöttünk, egymással. Mire a gondolatok végére érnék, bemondja a hang az automata metrón, hogy a következő megálló a Kálvin tér lesz, ahol átszállhatok a másik metróvonalra. Követem a méla embertömeget, lassan kezdem felvenni a ritmust, amit a város és a városlakók diktálnak. Kéregetőket kikerülve, ügyet sem vetve rájuk. Ismerem magam, biztosan leragadnék velük beszélgetni, meghallgatni a történeteiket, aztán elkésnék. Így hát a birkatömeggel együtt érek a másik peronra, ahol már a Magashegyi Undreground Metróhuzat című dala kér figyelmet elmémben. Tényleg, hogy minden szarban van valami jó, hát ez itt, az élő példa rá. Közben a metró megjön, én beszállok, leülök egy szabad helyre, és azonnal a vonaltérképet fürkészem. Baszki, csak a Lehel térig közlekedik, onnan csak pótlóbuszokkal lehet tovább menni. Hurrá! Legalább nem unatkozom. Persze, az aluljáróban vidéki suttyó módjára eltévedtem, rossz kijáraton, az utca másik oldalán landoltam, már meg sem lepődtem rajta, hogy Újpest irányába (amerre nekem is mennem kellett volna) pont elmennek a pótlóbuszok. Sebaj! Vissza az aluljáróba, irány a másik oldal (amúgy is a jó dolgok mindig a túloldalon történnek), ott újra ki a felszínre, és már csak pár száz lépés a megálló, ahonnan a buszok indulnak. Tömegnyomor a buszon, mondanom se kell.. Tizenkét percen belül, büdös emberek furakodnak az intim zónámba, tolakodnak, hozzám préselődnek. Jól van, nyugi, már csak négy megálló. Kibírom. Mondom magamban még egyszer: kibírom (pedig régen, hogy élveztem, amikor még itt tanultam, igaz az sem most volt). A leszállást követően sebes léptekkel irány a József Attila Kultúrház. 15:57…még épp időben. Nézem a recepciót, sehol senki, benézek a színházterembe, ahol épp az aznapi előadás díszleteit rakják össze, igazítják a kellékeket, gondoltam megkérdezem tőlük, melyik teremben lesz a díjátadó, de váll rándítva tudomást sem akarnak venni rólam. Rendben. Ilyen a formám. Épp itt az ideje türelmet tanulnom. Várok. 16:15… Végre megérkezik a recepciós és közli velem, hogy áttették az ünnepséget egy másik helyszínre, kérdi nem kaptam róla emailt? (na ugye, ha én is állandóan nyomkodnám a mobilom, akkor most nem ez lenne). Lehet, hogy kaptam, válaszoltam, de hogy nem néztem meg, az tuti., mert akkor nem itt lennék. Mindegy, elmondja, hogy innen kb. 25 perc a helyszín. Fasza. Na akkor irány vissza a metrómegálló felé, miközben (szinte ócska filmekbe illően) elkezd szakadni az eső. Nem akarom elhinni. Úristen, de jó lenne egy taxit leinteni, itt Pesten, amúgy is sokkal olcsóbbak, mint nálunk vidéken. De már vagy öt perce sehol semmi. Aztán, ahogy az egyik négysávoson átérek a zebrán a közeli tízemeletestől épp kitolat egy „sárga angyal”. Átrohanok az úttesten, bekopogok neki az ablakon, mondja, várjak egy kicsit. Nézek rá, mi a francra várjak ember, el kéne jutnom kábé azonnal a helyszínre. Szerinted? Valamit babrál, aztán kiszól, hogy szálljak be, mert a rendelését, ahová épp ide jött, törölték vagy lemondták – igazából nem is nagyon érdekelt a miért. Csak örültem. Hurrá. Mondom a címet, és kérem, hogy taposson bele, mert szorít cipő. Megteszi, rendes, mert így neki se ment totál potyára az útja. Mikor megállunk, csak annyit mond: Adj egy ötszázast haver, legyen szerencsés napod. Haver? Hát ilyen könnyen megy ez itt „faluhelyen”?Csak beszállsz egy taxiba és máris haver vagy, persze mert fizetsz, és aki fizet, az haver. De nem akadok fenn, adok neki egy ezrest, Tessék haver…nekem megért ennyit, így is csak egyharmada az otthoni tarifának, ráadásul vagy kétszer annyit mentünk. Ránézek közben az órámra 16: 37…fúúúú de ciki lesz késve megérkezni. Most már mindegy. Ruhatárba beadom a kabátom (szerencsére nem kell sorban állnom), kérdezem merre menjek, mert helyismereti hiányosságaim elég erősek. Mondják, hogy a zöld nyilakat kövessem a sárga ajtóig – negyven perce elkezdődött – figyelmeztetnek, miután elindultam. Úgy csinálok, mintha nem tudnám miről vagy kinek beszélnek. Az ajtó előtt már hallom, hogy valamit már nagyon tapsolnak, mondom is magamban, hogy megvárom, míg vége lesz, aztán óvatosan benyitok. Így is tettem. Azaz csak tettem volna. Az ajtót, biztosan látatok már ilyet, középen vízszintesen egy hosszú fém rúddal lehetett nyitni, amit befele, lefele, az ajtólap felé kellett nyomni. Nem tagadom, kicsit izzadt a tenyerem, mert izgultam, meg ugye bent már javában megy a móka, én meg késve érkezem, eleve ciki. A lámpalázmérő biztosan kiakadt volna. Nagy levegő, nagy lépés. Kinyitom, az ajtót, azaz csak nyitottam volna, mert azzal a lendülettel ahogy a nyitó rúdra nehezedtem, az izzadt tenyerem lecsúszik a fogantyúról és szélső széksor mellé huppanok. Nem tudom mennyi idő telhetett el, óráknak tűnt, de arra kaptam fel a fejem, hogy jó pár szigorúan idős tekintet rám szegeződik, miközben a műsorvezető a mikrofonba mond valamit, de nekem csak annyi jön át belőle a hangszórókon keresztül, hogy. blablablablablabla….Tamás Siófokról. Baszki, ezek ismernek engem? Hogyan? Honnan? Itt süllyedek el mindjárt szégyenemben. Szerencsére a belső hangom igyekezett megnyugtatni: Innen ? Hova süllyednél? Már így is a padlón vagy. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy nem hallgatok rá, állandóan valami hülyeséggel traktálja a fejem. Miközben feltápászkodom, egy idősebb nénike rám mosolyog, a szánalom a tekintetében felsérti büszkeségem még megmaradt védvonalát. Ám hangszórókból megint elhangzik a blablablablablabla….Tamás Siófokról. Basszus, ez tényleg én vagyok. Leporolom magam, kimegyek és hatalmas tapsvihar közepette átveszem a díjat. Kicsit kényszeredetten, de azért mosolygok, a kézfogás is megy. A szembenézés közben, viszont meg kellett harapnom a nyelvem, hogy el ne röhögjem magam, köszönhetően az elmémben közben helyet foglaló, iménti burleszk jelenetnek. Próbálok komoly arcot vágni, talán nagy baj nem lehet. Az elnök az oklevél átadásakor mosolyogva odasúgja a fülembe: Emlékezetes belépő volt fiatalember, ha vége a díjátadónak a büfében igyon meg velem egy kávét.
(2018.01.19-20)
