Az én történetem
nem a szememben kezdődik.
Gyerekkoromban
azt hittem,
az arcomra ömlött az alkonyat.
Kérdeztek.
Bámultak.
Gyakran csúfoltak.
Foltos.
Így neveztek.
Némelyikük félrenézett,
sajnálkoztak, mintha a szépségnek
csak egyetlen arca létezne.
Én pedig
hosszú ideig
magamba zárkóztam,
a jobb oldalamat tanultam szeretni,
mert a balt
mindenki más nézte helyettem.
Sokáig azt hittem,
az arcomon van a különbség.
Mindenki hordoz valamit,
csak nem mindenki az arcán.
Aztán egy napon
valaki nem a foltot látta,
hanem azt,
ahogy felragyog.
Mintha
a fény is tudná,
hogy önmagát
csak az árnyék
teszi teljessé.
Későn értettem meg:
a teljesség
nem a hibátlanság.
Azóta tudom:
nem minden láng éget.
Van,
amelyik csak kijelöli,
hol kezdődik arcom,
és hol ér véget
a felejtés.
Furcsa,
de amit egykor eltakartam,
ma ott időzik a legtovább
a tekintet.
Nem sajnálatból.
Nem kíváncsiságból.
A szabályos szépség
hamar kiismerhető.
A történetek viszont
mindig tovább mesélnek.
Az én történetem
nem a szememben kezdődik.
Hanem
a tűzben,
amely végül
nem elégetett,
hanem önmagammá tett.
(2026.05.15)
Kép forrása: Pixabay