Megmérettetve

Hosszú felkészülés előzte meg a hétvégi Senior Balaton kosárlabda kupát, melyet Balatonfűzfőn rendeztek. Igazából egész nyáron erre edzettem, készültem, tudván, a korosztályom egyik leggyorsabb játékosa vagyok (ez most nem költői túlzás).

A játék remekül ment, melyet nem csak én éreztem, csapattársaim, barátaim (kik egy másik korcsoportba indultak) valamint az első két meccs ellenfelei is visszajeleztek (ezúton is köszönöm mindenkinek a bíztatást, szurkolást).

Aztán jött egy váratlan fordulat. Az utolsó meccsünket játszottuk, végig vezettünk, amikor a második félidő közepe felé az ellenfél egyik játékosa minden indok vagy előzmény nélkül, könyékkel torkon vágott. Mondhatnám, telibe kapta az ádámcsutkámat.(Persze mindezt olyan pozícióban a pályán, ahol a bírók nem láthatták. Így az egyik induló játékost gyakorlatilag kiiktatták a játékból.) Se nálam, se nála nem volt labda. Az addig fegyelmezett játékom szilánkokra tört, előszőr azt hittem – nyelőcsövemmel együtt.

Az első mondat, ami elhagyta a számat: Baszd meg a kurva anyádat! Ezzel a kimondott gondolattal, a még tüdőmben rekedt levegő adott hangot kétségbeesett tiltakozásomnak. A befelé lélegzés ezt követően már nem volt ilyen egyszerű – majd tíz percig. Csak hörgés.(Az ádámcsutka, illetve a torok ütése és támadás a legtöbb küzdősportban tiltottak, még a ketrecharcban is.) Éreztem, hogy másodpercek sincsenek hátra és valami nagyon, de nagyon vad dolog készül felszínre törni belőlem, az a bizonyos állat kéri, nem, egyenesen követeli magának a helyet, időt, s teret, hogy megtorlásként elpusztítson mindent maga körül, önmagát, önmagamat sem kímélve. Mindeközben az ellenfél kispadjáról üvöltözték, hogy csak szimulál, színészkedik, röhögtek, gúnyolódtak egészen addig, míg a bíró is észrevette, hogy nem kapok rendesen levegőt. A levegőért kapkodás közben elképzeltem, hogy teli talppal átpozícionálom a tettes térdét kilencven fokkal, majd ezt követően, ahogy a földre zuhan, addig ütöm a fejét, míg egy hatalmas nagy véres buci nem lesz belőle, hogy soha, de soha többé ne tehessen meg ilyet másokkal. Senkivel. Harag, düh, megalázás, a bugris paraszt, mint egy féreg eltiprása, földbe döngölése még azon az áron is, hogy esetleg jobban megsérülök vagy akár a tettem következményeivel is szembe kell majd néznem. De ez akkor, egy cseppet sem számított, egy fikarcnyit sem érdekelt.

Van egy mondásom: Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, nézd meg, hogy játszik (vagy, hogy viselkedik a pályán) – ez mindent elárul egy ember jelleméről. Gyakran megfigyeltem, hogy a sportpályákon sokan kiélik az aznapi (estleg heti) feszültséget, frusztrációt vagy épp mindezt levezetik vétlen vagy csak kikapcsolódni vágyó társaikon. korra és nemre tekintet nélkül.

Azt pedig végképp nem engedném meg, hogy a pályára olyan játékosok is felléphessenek, akinek a véralkohol szintje nyolc ezrelék felett van.

Valami ilyesmi ellen kívánkozott belőlem is kitörni az önjelölt igazságosztó, a megtorló, az önbíráskodó szerep. Ám valami megállította a folyamatot. Nem, nem az, hogy én nem ilyen vagyok, vagy, hogy én ennél különb vagyok, vagy esetleg félnék a következményektől vagy, hogy mit szólnának a gyerekeim, még csak az sem, hogy gyáva lennék. Nem. Valami egészen más dolog történt a másodperc töredéke alatt.

Elfogadtam, hogy ez megtörtént.

Elfogadtam, hogy ez megtörtént, hogy mindez velem történt meg – itt és most. Egy különös érzés járt át. Nem tudom mihez hasonlítani, mert ilyet, még nem éreztem ezelőtt soha. Persze tudtam azt is, hogy felelőséggel tartozom a csapattársak iránt, nem helyezhetem a saját kis megtorlási örömömet a csapat érdeke elé, amiért együtt küzdöttünk. Csalódottan és rettentő szomorúan – levonultam a pályáról. Ekkor még hat ponttal vezettünk. Ezután a pálya és a játék átalakult húsdarálóvá, melyből az ebben a műfajban rutinosabb ellenfél jött ki győztesen. Egy ponttal nyertek a végén. Mondanom sem kell, hogy mindenki csalódottan, ám emelt fővel hagyta el a pályát.

Összepakoltunk és indultunk haza. A sztori itt véget is ért volna, átbeszéltük a történteket pro és kontra, levontuk és elkönyveltük a tanulságokat. Ám az autóban megcsörrent a telefon:

– Képzeljétek az ellenfeletek csapatában három olyan játékos is játszott, akik a kiírt korosztályi szabálynak nem feleltek meg, azaz fiatalabbak voltak, (ezt egy korábbi ellenfelünk csapata nyomozta ki) és megóvták a meccset. (Talán még ezzel sem lett volna gond, hogy fiatalabbak is játszanak, valószínűleg mindenki elfogadta volna, ha a meccs elején ezt közlik és felvállalják, nem pedig sumák módon elhallgatják.)

Ti lettetek másodikak, az ezüst érmesek.

Szóval, gyakran nem tudni előre, hogy egy adott szituáció miért kell, hogy megtörténjen és, az a történeti szál, igazából hova vagy hová fog elvezetni. Aki hívő, az nyilván az angyaloknak, Isteni gondviselésnek vagy spirituális maszlagnak tudja be, aki nem, az a szerencsének vagy a véletlennek tulajdonítja. Azt hiszem a történet szempontjából mindegy is. A csapat egy csatát megnyert, helyreállít az egyensúly az univerzumban. Egy csatát pedig megnyertem én. Sikerült legyőzni önmagam, legyőzni a bennem kitörni kívánkozó állatot, elfogadni, hogy az élet nem mindig úgy valósítja meg kívánságainkat, mint ahogy azt megterveztük, elképzeltük és, hogy néha az ajándék nem is a bronz, az ezüst vagy az arany érem, hanem egy sokkal valódibb, egy sokkal emberibb és hitelesebb önmagunk.

Gratulálok a csapattársaknak, köszönöm, hogy részese lehettem.