Mi volt előbb?

Mi volt előbb?

Mi volt előbb?
A tyúk vagy a tojás?

Sokat gondolkodtam (tudom, kár volt 😀 ) persze nem a fenti sorokon, mert azokat a tudomány már megfejtette, megválaszolta. Sokkal inkább a csatolt képen szereplő kérdésen. Vajon mi volt előbb? A vers vagy a költő? A költő szülte a verset vagy a vers szülte meg a költőt? Első olvasatra triviálisnak tűnik a válasz, és gondolom százból kilencvenkilenc ember a költőt tenné az első helyre. Az az egy, aki nem – az én vagyok. Lehet, hogy a következő sorokért megköveznek, vagy egyenesen eretneknek kiáltanak ki irodalmi körökben, de nem bánom, ragaszkodom hozzá, amíg teljes bizonyossággal megdőlni nem látszik az elmélet. Kevés költőt ismerek. Viszont annál több versírót. Hogy mi a különbség a kettő között? Nem fogom megválaszolni. A válaszokat hagyom, hogy mindenki, saját gondolati mentén megszülhesse.

Viszont, ahogy én látom, ahhoz vegyünk egy egyszerű példát (ezt a verset most írtam csak az illusztrálás kedvéért, egy percet vett igénybe).

Ritmusképlet Rím Szótag
Bársonyon ringat a tó vize, játszik,
–  U  –   –  U  U  –  U U   –   –
benne, mint két kacsa – toll pihe látszik,
–  U   –    –   U  U    –    U U  –   –
jöjj ide, nyújtsd kezed, messze a vége,
–   U U    –      U –    –   U U  – U
súgja a tó neked: nézz fel az égre.
–  U U  –  U –    –    U  U  –  U
A

A

B

B

 11

11

11

11

^ Páros rím

Ez vers – ugye? Szép – ugye? Van valami mondanivalója is – ugye?  És ráadásul, basszus, még verstanilag is helyes. De valami nem hagy nyugodni. Méghozzá az, hogy a vers már készen ott volt az éterben (vagy közös tudati térben, jelentsen is ez – bármit is) és csak ”le kellett kvázi töltenem”, vagy én alkottam meg a verset, azaz költöttem a rendelkezésemre álló szürkeállományom segítségével? Én a letöltésre szavaznék, mindjárt meg is értitek miért. Hiányzik belőle az én, a kreativitás, azaz a költő. Nincs benne semmi. Ilyen és ehhez hasonló versek tucatjait lehet olvasni manapság és (nem akarok megbántani senkit, nem ez a célom, akinek pedig nem inge, amúgy se vegye magára) nem látni, nem érezni benne, mögötte a költőt. Egy mesterséges intelligencia kevesebb, mint húsz másodperc alatt produkál egy ilyet, ha megfelelően felparaméterezzük szótagszámmal, ritmus- és rímképlettel.

Ezért említettem fentebb, hogy sok versíró van, de kevés költő.

L. Horváth Zsuzsa költő búcsúztatóján megpróbáltam megfogalmazni, hogy mit is értek, értelmezek költészet alatt, amit most kiegészítettem pár új gondolattal, persze lehet, ugyanolyan hibásan használva a szavakat, mint akik verseket írnak.


Egy költő, olyan dolgokat is megismerhet, melyek csupán, a valósággal kialakított nagyon különleges kapcsolaton keresztül tárulnak fel, és néha, bizony – csak neki. Egy költő, lehet festő, vagy szobrász, zenész, vagy táncos, fotós, vagy sportoló, könyvelő, vagy vállalkozó, orvos, vagy cukrász, építész vagy kukás  – gyakorlatilag bármi. A költészet, nem versírást jelent. Írhat bárki, bármennyi verset, tízet, százat, ezret, attól még nem válik költővé.  Költőnek lenni – életforma. Az élet szeretete, az élet tisztelete, bensőséges kapcsolat magával az élettel. A vers, csupán csak egy közvetítő eleme mind ezeknek. Viccesen úgy is fogalmazhatnék – halmazállapota: költő.

Természetesen, nem feltétlenül kell mindezzel egyetérteni, ám mai fejjel úgy gondolom, (természetesen, ha megdőlne az elmélet, revideálni fogom a nézeteimet 😀 ) talán, nincs is más feladatunk, mint felébreszteni önmagunkban ezt a bizonyos költőt, teljesen függetlenül attól, hogy milyen közvetítő közeget választunk hozzá. Személy szerint, én, még egy darabig, amíg lehet, szeretném a verseket használni mindehhez. A versek oldaláról megközelítve pedig úgy hangozna: továbbra is örömmel lennék közvetítő közege a rajtam keresztül megszülető verseknek.

Ezeket olvastad már?