Nincsen semmi mondandója

…

Megláttam egy buta tevét,
kiszúrtam hát, mindkét szemét,
míg a lámpa zöldre váltott,
felvettem egy nagykabátot.

Elindultam fel a hídra,
belém kötött egy nagy vidra
s míg hallgattam a meséjét,
eladtam két veséjét.

Észrevett egy hamis zebra,
miért nem viszi el a lepra?
Addig-addig magyarázott,
míg mellkasába lyukat vágott –

semmit mondó érvelése,
majd, megállt a szívverése,
aszfaltra hullt maradványa
a köz átkelés új vívmánya.

Próbáltam hát messze jutni,
jó volna, egy jót aludni,
mint téli álmot alvó medve,
álmodozni, mit sem sejtve,

nem gondolni se a télre,
sem halálra, sem a létre,
legyek szárnyát félbetépni,
romkocsmában jól betépni,

kacsintani üveg szemmel,
asztal alatt, egy pók szexel,
nem fekete, nem is özvegy,
Mohamedhez sem a hegy megy.

Közmondásból ennyi elég,
nézd csak, ott egy csinos fenék,
épp a pultnak támaszkodva,
s szemeimmel megmártózva,

domborzati képződményén,
meglelem a lelki békém,
mint Noé, meg a vaksi teve,
vajon, mégis milyen terve

volt, az öreg mesehősnek,
bárkáján, majd miből főznek,
s mit esznek, ha egymást tilos,
az özönvíz meg mindent kimos,

s nekem ez, már nagyon kínos,
a hamis zebra, nem volt csíkos,

így érvénytelen minden szavam,
magyarázni haszontalan,

mire volt jó, ezt leírni,
elolvasni és kibírni,
ha nem volt semmi mondandója,
s nincs a versnek csattanója.

Még érzem