Nyár, alkony, Balaton
Nyár, alkony, Balaton
…
Még, nyár este van.
Az alkonyban
Bakony mögé kúszik a nap,
nem rejtekezni,
csak megpihenni akar –
egy átlagos hétköznap.
Utolsó pillanatban, még
sugarait szórja csendes víztükörre,
impresszionista képet nyújtva,
szemnek, léleknek,
a parton bámészkodó
poszter arcú embernek.
Vannak, kik ügyet sem vetnek rá,
kacsák, hattyúk, gémek,
és egy csapat sirály,
a víz alól fel-felbukkanó
táplálékra fokuszál.
Még pár szemhunyás,
s lilába, bíborba mártózik az ég,
mint közhelyekből oly ismerős –
„az a bizonyos tökéletesség”-
várja öncélú végzetét.
Majd észrevétlen,
fényét veszti a táj,
megkopnak a színek,
elmosódik a látvány,
körvonalak, sziluettek veszik át
helyüket a színpadon,
s radírozzák sötétre
a kölcsönkapott ecsetvonást.
S ha már színpad,
akkor játszani kell,
bár csitulna az est,
henyélne már a látkép,
fejét hajtaná
domborzatra a gondviselés,
miközben a túlparti fények,
komótosan egymásra öltik
a vibrálás jelmezét.
Játszani kéne.
Játszani, amíg lehet,
játszani e színes színpadon,
játszani, hogy itt van,
még tart a nyár,
s e játékkal,
talán,
örök maradásra bírható.
De, az ember,
hangtalanná válik,
dermedten áll,
poszterarca mélán csúszik ki
szerepből, keretből,
s már a látvány sem kápráztatja.
Eltűnik,
mint csillagok fénye a szemekből.
Lebénult galaxisként
örvénylik életük,
szivárvány hártyájuk
végtelen helyén,
közepén fekete lyukkal,
mely ismeretlen messziségbe rejti
minden nyár –
elaprózott lényegét.
Még,
nyár este van.
Észak felől
tófelszínén
időtlenségi hullámokat keltve –
tiszteletét teszi
az első őszi fuvallat.
…
(2022.08.28)
kép forrása: saját
