Piros a rózsa
…
Rohadtul utálom a váratlan hívásokat,
ha ismeretlen számról
csörög a telefon.
A hang, hogy: Helló,… Szia,
mi újság veled…
mégis ismerős volt.
És most,
mondja, csak mondja,
megállás nélkül.
A fülem már zsibbad,
mikor oda ér, hogy sajnálom…
most sajnálja…
nem akkor, nem máskor…most…
most sajnálja, hogy így alakult,
ami, akkor, úgy alakult.
Találkozót remél, …kér,
a megbocsájtás hiánya
nyomasztja lelkét.
Elfogadom,
pedig, kihagynám e találkozót,
az érzelmi exhumáció
a szerelem dögevőjének való.
Minden porcikám lázad,
mikor a múlt köszön be, a jelenbe,
talán, a bolygók állása,
a retrográd mozgásuk…
vagy csak egy fura véletlen.
De, ha valaha egyszer is szerettünk,
ha nem is első látásra, mégis őszintén…
hát hagyom magam,
pedig tudom, mindez hová vezet,
az ő szintjén.
Hiányoztál, mondja…
(jaj, azok a huncut szemek – bedőltem megint)
s egy üveg bor is előkerül,
amit úgy önt magába,
mintha lenne jövőnk,
vagy legalábbis, mi sem történt volna.
Az egész üveggel beverjük,
s már nyílik is a következő palack,
amiből nem csak az illat szabadul,
és csak sorolja,
közben sorolja,
miben hibázott.
Közeledne,
az utolsó pohár után,
már karja simítaná karom,
izzadt, puha bőre csúszna bőrömön,
s kéri, hogy szeressem,
ahogy csak tudom…
De én…
én csak…
én csak gyűlölni tudom.
Könyörög,
megbánta,
bocsánatért esdekel,
hűvös hideg aggyal,
a forró nyári szívnek –
neki esek szemtelen.
Ráöntöm átkaim,
lebeg az élethelyzeten
egy kis létbizonytalanság,
olyat mondok,
amit talán majd megbánok,
amit már megfogadtam…
hogy sosem fogok.
Izzadt testek csúsznak egymáson,
mint meztelen csigák,
nyál csíkokkal az ajkakon,
ágyékok simulnak egymáshoz,
s fájdalomcsillapítóként fut
végig az adrenalin.
Lüktetnek, dagadnak az erek,
izlandi szunnyadó vulkánokat megszégyenítve,
kitörésre várnak az érzelmek.
(Piros a rózsa,
az ajka,
a körme,
épeszű
ember
meghalna tőle.)
Olyan, mint egy álom,
szürreális apokalipszis – tulipánnal…
Újra elhiszem, hogy
szerethető vagyok,
s hogy kicsit sem közömbös az illatom,
…a nyakamba harap,
érzem,
a fülem következik,
a lehelete bekúszik dobhártyámig.
Egy szemvillanás alatt megváltozik az illata,
azonnal feltűnik,
tüdőm hörgői legott jeleznek az agynak,
s máris az emlékképek
mozivásznán zajlik a jelenet,
behunyt szemhéjam mögött.
Majd fülembe súgja:
Egy szívességet kérnék tőled.
(2021.08.25)
