(igaz történet)
…
– Ezeknek is hiába beszélek. Nem bántok én senkit. Jó ember vagyok, csak mások nem tudják, hogy…
Egy fa alatt álltam, a park sötétjében, a szemeteskuka mellett. Úgy 20-30 lépésnyi távolságból már hallottam és figyeltem az önmagával folytatott párbeszédét, miközben az esti, utolsónak szánt cigarettámat szívtam. A 16 év körüli cigány gyerek, a fenti monológját félbeszakítva megállt mellettem.
– Van egy cigid?
– Megnézem – nyúltam a zsebemben lévő doboz után, kinyitottam, megráztam – kettő szál még van benne, az egyiket oda adom.
– Tüzed is van?
– Tessék, gyújtsd meg magadnak – adtam át egy reklámöngyújtót.
– Hogy hívnak?
– Zoltán -mondtam, mert az igazi nevem nem akartam elárulni és nem kérdeztem vissza.
– Azt hittem te vagy az ördög, és értem jöttél.
– Miből gondoltad?
– A fekete nadrág, a fekete papucs és a fekete póló, meg az ijesztően világító fehér hajad miatt.
– Van neked elég démonod akivel küzdesz, ha jól hallottam, meghát amúgy sem vinnélek magammal sehova – magamban nevettem, egy félmosoly társaságában.
Rágyújtott, mélyet szívott, és olyan megkönnyebbülten fújta ki a füstöt, mintha egy pillanatra tényleg megszabadult volna a démonjaitól. Meg sem köszönte a cigit, szó nélkül elindult, aztán két lépés után visszafordult.
– Zoli…
– Mondjad?
– Ha mégis te lennél az ördög…
– Akkor legalább tudod, kitől kaptad a cigit.
Csendben beleszívott. Elment.
Én még maradtam egy darabig a fa alatt, a szemetes szélén elnyomtam a csikket, aztán a dobozt kidobva, az utolsó szálat is meggyújtottam.
Amíg szívtam, arra a következtetésre jutottam, hogy talán az emberek nem is azért keresik az ördögöt, hogy elvigye őket, hanem mert remélik, hogy végre lesz valaki, aki megérti őket.
…
(2026.07.22)
kép forrása: Pixabay
