Egy remete esete
Egy remete esete
(a Valós történet című írás folytatása)
(mindenképp azt javasolnám, hogy összefüggések megértéséhez az előző részeket is olvassátok át, bár, részenként is akad mondanivalója)
Kétségkívül a cím megengedné azt a játékosságot, hogy eszperente nyelvezeten legyen helye eme becses jegyzetnek, melyet eszes elme, rejtjelezve delejezne, de most nem ez a fő gondolatmenet. A minap odalépett hozzám egy ismerősöm és érdekes mondattal indította a beszélgetést.
Jó látni, hogy te is kimerészkedtél a barlangodból, tudtad, hogy ma már van olyan, hogy barlang szindróma?
Már akkor tudtam, hogy tévúton jár velem kapcsolatban ezekkel a gondolatokkal, de nem akartam magyarázkodni, bizonygatni, hogy mindennap oltás mentesen állok interakcióban a külvilággal, inkább illedelmesen végig hallgattam.
Barlangszindróma
A „barlangszindróma” kialakulásának okaként a szakemberek egyértelműen a legutóbbi vírusjárványt teszik felelőssé és azt feltételezik általában, hogy az ilyen helyzetbe került emberek nem képesek reálisan felmérni a külvilággal való interakció során a lehetséges kockázatokat. Például ilyen lehet, ha nem hisznek vagy nem bíznak az oltások nyújtotta védelemben, a vírussal kapcsolatos vélt vagy valós jelenléttel stb. Ezért úgy döntenek, hogy a számukra biztonságosnak vélt elszigetelődést, remete módot választják, ezzel védelmezve, óvva magukat a vélt vagy valós veszélyektől. A „barlangszindrómában” szenvedő emberek, valószínűleg túlságosan félnek a világgal való találkozástól ahhoz, hogy elhagyják a biztonságosnak vélt lakhelyüket. De, az én esetemben nem erről van szó. Sokkal inkább Térey János ezirányú gondolatai jellemeznek.
„Van, akinek nem keresem a társaságát, mert pazarlásnak tartanám azt az időt, amit vele töltenék. A gyűlölet nagyon erős szó. És túl intenzív érzés. A valódi gyűlölet óriási energiákat emészt föl, nagy luxusa az életnek. Inkább távolságot szoktam tartani, de azt sem helyektől, csak emberektől. A helyek önmagukban mindig ártatlanok.” – Térey János
Magány, egyedüllét, izoláció
Természetesen, a „barlangszindróma” által kiváltott szorongást nem szabad félvállról venni, ha környezetünkben ilyen jelenséggel szembesülünk, kérjünk szakértő segítséget.
De, fontosnak tartom tisztázni, mi a különbség a magány és az egyedüllét között. Amikor a legtöbb ember egyedül van, akkor nem egyszerűen az önmagukhoz való belső kapcsolódás lehetőségét és élményét élik meg – hanem a magányt. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, az egy hiány állapot, valakit, vagy valamit hiányolsz – lehet, hogy épp másvalakire gondolsz, hiányolsz valakit, vagy egy más helyszínre gondolsz, hiányolod, hogy térben vagy időben más helyszínen legyél. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha valaki más is, – a barátod, a feleséged, rokonod, az anyád, az apád, testvéreid, a szerelmed, a férjed, szeretteid valamelyike – ott lenne veled vagy te lennél ott, ahol ők vannak. De nincsenek ott, és te sem vagy ott. A magány, egy másik ember vagy helyszín hiánya, ahol a fentebb említett összetevők rendelkezésre állnak. Az egyedüllét viszont – jelenlét önmagunkkal. Az egyedüllét pozitív, egy egyszerű jelenlét önmagunkkal (persze ehhez nem árt tudni, kik is vagyunk valójában). Ez majdnem olyan különbség, mint a szimpátia és az empátia közti különbség, amit nagyon gyakran összekevernek mainstream sprituális világban vagy a hétköznapi szóhasználatban. Míg a szimpátiához legalább két ember kell, addig az empátiához nincs szükség másra, csak önmagunkra.
Jogosan feszegethetnénk ezek után a kérdést, hogy vajon melyik állapotban egészségeseb létezésünk. Mint minden, ez is egyén függő. Élhetünk társas magányban vagy kiteljesedett egyedüllétben is csak rajtunk múlik. Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy egyik sem zárja ki a kapcsolódást a külvilághoz és ezen gondolatmenet nem foglalkozik azzal a helyzettel, amikor minden rendben van.
Mint, ahogy Térey fogalmaz az egyedüllét során rájövünk, rájöhetünk arra, hogy bizony lesznek olyanok a környezetünkbe, akiknek nem keressük majd a társaságát, megválogatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló időnket, mennyiségi vagy minőségi szinten akarjuk-e eltölteni, akár önmagunkkal vagy másokkal. A környezetünk mindezekből azt érzékelheti, hogy remeteségbe vonultunk, páncélt húzva magunkra. Ha az élet olyan helyzetet teremt, ahol az egyedüllétben rejlő kincseket kínálja fel megismerésre – mint például a legutóbbi vírusjárvány – jusson eszedbe, hogy ez nem magány, annál egy sokkal fontosabb önismereti lehetőséget kaptál és csak rajtad múlik, hogy élsz-e ezzel a lehetőséggel.
Köszönöm, ha végig olvastad, vers most nem lesz, csak egy haiku.
(2022. 11. 28)
Nem az a baj, hogy
egyedül vagy, hanem az,
hogy magányban élsz.
