szövetek mélyén
…
Örülök, hogy hazajöttél.
Sajnálom, hogy a szoba és a
bútorok mind kopottak, porosak.
Itt hagytad őket,
én pedig nem foglalkoztam velük.
Esküdni mertem volna,
hogy ezek csak jelentéktelen dolgok,
nem kapcsolódnak elfolytot érzelmekhez,
melyek – egyre csak szaporodtak
a szövetek mélyén.
Reménytelenség, önelutasítás –
ezek voltak egytálételeid,
melyek mostanra, igaz lassan, de elfogytak.
Megemésztetted.
Büszke vagyok rád!
Már semmi sem maradt,
ami miatt kicsinek kellene érezni magad,
az önszereteted – magasra emelt.
Emlékezz, bűntársak voltunk,
te is csak ötven százalékot
tettél hozzá, ahogy én is.
Odaadásod magas börtönfalat
húzott lelked köré, melyből kitörni
nem volt egyedül erőd.
Én pedig otthagytalak,
hogy magadra találhass –
saját erődből – igényeid felfedezhesd.
Ne haragudj az életedre,
nem volt igazságtalan veled,
csak fel akarta hívni figyelmed,
hogy az áldozat szerepében tetszelegsz,
tüdőd folyamatosan tiltakozott,
hogy ki nem mondott szavaid miatt
nem a megfelelő szinten rezegsz.
A gyűlölet belülről felemészt,
a külvilág soha nem ad megbékélést,
elnyomott érzelmek mérgezik véred,
hidd el,
nem a külvilágban kell mindezt megélned.
A „jó ember” álarca mögé –
rejtőzni felesleges,
mert tested lassacskán szétesik,
mivel a szentháromság – EGY,
így szellemed, lelked is,
követve tested – ugyan azt teszik.
Arany fény vesz körül.
Vedd észre!
Az erkölcsös templomi énekekre
pedig: szarj nagy ívben!
Higgy a lelkednek,
megvan az erőd tudni,
elpusztíthatatlan vagy,
amíg hiszel magadban.
Köszönöm, hogy hazaértél.
Sajnálom, hogy a szoba és a
bútorok mind kopottak, porosak,
tudom, nem így emlékeztél.
Én nem foglalkoztam velük.
Esküdni mertem volna,
hogy ezek: csak jelentéktelen dolgok.
…
(2025.10.30.)
Kép forrása: Pixabay