…
Volt idő, amikor a szeretetet
ajtónak hittük,
kilincsnek, melyet elég egyszer lenyomni,
és a túloldalon végre boldogságra lelünk.
Ma már tudjuk:
a boldogságnak is van pulzusa.
Az első megrepedő burok,
amikor a bőr
már nem fér el önmagán.
Zománcbevonatú kapcsolataink
már nem gyertyafényes románcok,
nem a szerelem kifényesített szobrai,
hanem
az a makacs jelenlét,
amely nem fordítja el tekintetét,
amikor a másik éppen nem szerethető.
Ott marad.
A sötétség mellett is.
A gyász mellett.
A kimondhatatlan mellett.
Az összegubancolódott napok között,
ahol nincs dallam,
nincs zene,
csak lélegzet.
És ez is elég.
Sok ezer éven át
fölfelé néztünk.
A magasba.
A mennybe.
A hegytetőkre.
A barlangok mély csöndjébe.
Az egyedül megérkezőkre.
Történeteikbe,
íratlan és írott szabályaikba
kapaszkodva.
Pedig a test
már rég tudta.
A szív alatti izzás,
a napfonat lassú tengere,
az idegek finom villámlása,
mind ugyanazt suttogta.
Nem kifelé.
Befelé.
Nem el.
Közelebb.
Egymás felé.
A hétfő reggelekbe.
Az öregedő kezekbe.
A viták utáni
hosszú hallgatásba.
Két szitakötő
kering a nyári fényben.
Az egyik neve:
elengedés.
A másiké:
megérkezés.
De egy idő után
már nem lehet tudni,
melyik melyik.
A szeretet sem más.
Először
a zománcát látjuk.
A fényét.
A simaságát.
Azt hisszük,
ez tart meg bennünket.
Talán ezért
reped meg
minden zománc.
Akkor derül ki,
volt-e alatta
valami,
ami nem tud
lepattogni.
Ott marad.
…
(2026.07.01)
Kép forrása: Ai