Hypersztráda

Verőfényes napsütéssel köszönt be a reggel. A falról leveszem a kulcscsomót, és egyből a kocsihoz indulok. Elfordítom a kulcsot, az önindító fürgén teker, a motor beindul, a hengerek duruzsolása jelzi – Indulás. Az út néha göröngyös, néha aszfaltos, kemény murvás, van néhol, ahol jeges, de ma sima a táj.  A saját utamat járom, élvezem ahogy ecsetvonásként suhannak mellettem a fák. Nem siettek, csak lazán nyomtam a gáz. Rutinos életemben huszonöt éves a jogosítvány, az idő úgy suhan el mellettem, akár a táj majd nyomtalanul tűnik el a naplemente után. Az útszéli stopposokra ügyet se vetve, nem én leszek az, aki megáll, tudom, ez az én utam, majd lesz más, aki nekik leáll. Ez a saját utam. Nem kell se bók, se csók, nem kellenek az értelmetlen viták, sem a folyton visszatérő hatalmi játszmák, hogy kinek van igaza, és a velejáró érzelmi házsárt. Ez az én utam. Egyre magabiztosabban nyomom a gázt, élvezem a lehúzott ablaknál az elsuhanó tájt, a menetszél keltette lágy borzongást. Aztán hirtelen, valami égi erő hatására a kocsim megáll, kinyílik a jobb oldali ajtó és ő nevetve beszáll.

– Merre tartasz? – kérdem
– Amerre te!
– Jól gondold meg, biztosan beszállsz?
– Egy az utunk, tudom, GPS-em ide navigált.
– Hát, rendben, az ajtóm nyitva.
– Tudom, az égiek nagykönyvében Te nekem vagy írva.

Határozott mozdulattal bevágja maga mögött az ajtót, némán kattan a zár, lábam lassan nehezedik a gázra, keze a sebváltón, arca kipirul, már megy fel a láza. Elindulunk, gyorsulunk, a fordulatszám hamar a felpörög, gumik csikorognak, az ablakba könyökölök. Nincs kérdés, nincsenek kételyek, ha ő ennyire biztos a dolgában, hát akkor miért ne jöhetne én velem. Látom, ahogy dobog szíve a torkában, úgy tűnik teljesen biztos a dolgában. Minden felragyog körülöttünk, hatalmas a fényár, reflektorként torzítja a szembejövőket, kinyílik a szív-zár.

– Boldog vagy? – kérdem
– Boldog! Ilyet még sosem éltem át.

A zene egyre hangosabban szól, a mélynyomó a szív ritmusával dacol. Csak mi vagyunk, ketten, meg a felerősödő érzések, amiktől annyira féltünk, hogy ez tényleg így? és ilyen? és  lehet? Itt lüktetnek fejünkben, szívünkben várva a jelet, hogy egy szám legyen csak, a tizenkettő és a végtelen.

– Nyomd a gázt, ne parázz –mondja.

És én nyomom. Elnyomva minden félelmem bizonytalanságom, rábízva mindent, mi életem és a hozzá tartozó dolgok. Nyomom a gázt és újra élvezem a szabadságot a szerelmet és száguldást, a kerek egész életet. Nevet, csacsog, kacagva bókol, csókokkal halmoz, nem csak magára gondol.

– Ne félj  – mondja – ez előre meg van írva.

Majd egyszer csak hirtelen a szemembe néz, szemem sarkából látom, bal kezében már remeg a kézifék. Ezerrel tépünk, hiába kérdem:

– Mi a baj?!? Mit csinálsz ?!? Mire készülsz éppen ?!?

Ránt egyet a kéziféken, és elkapja a kormányt. Csikorgó kerekekkel pördül az autó és megállíthatatlanul pörög, forog, letarolva mindent, ami eddig szép-, jó volt, és boldog. Vakon hittem, nem vigyáztam, s nem figyeltem eléggé. Kijózanító csattanással,  légüres térben térvén észre. Az autó már nem forog, a felszabadult energiáktól szívem majd kiszakad, testem remeg, de még tartom magam. Nem, nem én tartom magam, a biztonsági öv az, vagy egy angyal aki karjaiban tart. Csukott szemmel, némán várom, hogy a robaj eltűnjön, a légzsákokból kiszabadult por körülöttünk elüljön. A krémes por irritálóan tüdőmbe hatol, jelzi, itt a baj már elég komoly, ide most már kevés lesz a humor. Nem hiszem el, és még mindig várom, hogy valaki megcsípjen, felébredjek, hisz nem lehet mindez más, csak egy haszontalan rémálom. Letértünk az útról, a GPS-e múltba mutat, megpróbálom újratervezni de fennhangon ismétli:

– Hagyd, Én tudom az utam, …én tudom az utam.

Vártam hát egy darabig, bár a motor leállt, megpróbáltam újraindítani, hogy mehessünk tovább. Nem fordul a kulcs, nyekeregve teker az önindító, még van egy kis üzemanyag, de nem gyújt a trafó.

– Minden rendeben? – kérdezem,s a válsz sem késik
– Te vagy az életem, csak egy kis időt kérnék.

Ajtaja nyílik. Nem értem sehogy mi az mi történik, s nem hiszem el, amit látok, fogja magát kiszáll, elindul egy oldalágon. Meg sem kérdezve – hát veled mi van?  , mint szürke szamár a ködbe, úgy elillan. Hátra se néz, talált egy másik irányt, búcsúképen odadobva egy laza sziát. Lassan már nem látom sziluettjét, sem nyomát, elnyelte az éjszaka, a fű, az alkohol és a homály. Kiszállok én is, leporolom magam, megnézve mekkora a kár, érdemes e helyrehozni, vagy legyen egy új járgány.
Gyalog vágok neki a hátralévő útnak, tudva, a saját utamat járom,  helyes az irány, mindig lesz jármű, mivel utazok, és mindig lesz stoppos ki beszáll, élvezi az együtt töltött utat, majd meggondolva magát kiszáll.

(2016.11.27)