…még a sminked sem…
forrás: innen
…festékek, porok, színek rejtenek,
azon aggódsz, végleg elfelejtenek,
mintha önmagad szürke kis árnya lennél,
elmerengve az időben, visszafele mennél.
gesztusaid eltakarva, rólad minden lepereg,
miközben a balsors álarcod mögött kesereg,
nyakadban, karodon láncok, gyűrű emlékeztet:
eladtad lelked rabszolgának – sorsod figyelmeztet.
távol kerülve szívedtől, uradat félelemnek nevezed,
hétköznapok robotja, küzdelme rabolja minden percedet,
tudva csapdába kerülvén, igazi otthonodtól s mindentől távol,
a pénz, a kényelem nagy úr, a könnyebb út magához láncol.
innen már nehéz a visszatérés, sírsz, mikor senki se lát,
siratod a gyermeket, ki egykor voltál, a vidám szeleburdi lányt,
a magányos nőt, az anyát akivé lettél, akivé azóta váltál,
fittyet hányva a mondandóra, mit szíved monoton kántál.
a felismerés villámként csap beléd és újabb könnyeső száguld,
mert leginkább a szerelmet bánod, ami azóta elhalványult,
nem adhatod már át magad neki kényed szerint soha,
hiába a push-up melltartó, az ékszer, az elegáns estélyi ruha.
neki nem kellett a festék, a púder, sem a szilikon csoda,
nem kellett a porshe, a kacsalábon forgó márványpalota,
ő anyaszült meztelenül is oly gyönyörűnek látott,
mint születő vénuszt, mikor a kagylóból előmászott.
gondterheid felpakolva egy velencei tükör előtt elmélázva állva,
a tiltott gyümölcs csábítása erősödik, egyre csak pulzálva,
régi szerelmed talán a szeretőd lesz egyszer, ki mindent legyőz,
értékrended bár meginog egy kicsit, de a vágy hetente újrafertőz.
fittyet hányva beszűkült társadalmunk írott s íratlan szabályaira,
minden keserűséget, szégyent hárítanál érzelmeid bűntársaira,
ám könnyeid újra és újra tisztává varázsolják – gyermekivé arcodat,
semmi sem tudja eltüntetni örömöd, boldogságod, ragyogásodat.
…
(2016.02.19.)
